,,Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot.” (Márai Sándor)

Kecskeméten ismerkedtem meg Lászlóval egy közös barátunk, Maczó János könyvkiadó jóvoltából. Könyvbemutatót rendeztünk János kérésére, mivel ö volt László első könyvének kiadója, és véleményem szerint írói pályájának elindítója. Tehát ismerem Lászlót, de szeretném őt jobban megismerni, és az olvasókkal is megismertetni. Kedves László, kérlek, mesélj nekünk!

ker mia DurcivalLaczkó András: T. Ágoston László iskolái 
(interjú)

T.Ágoston Lászlóval a Somogy folyóirat és a Krúdy Kör “hozott össze”. Kanizsa Józsefnek, a Kör titkárának rendszeresen legalább tíz meghívót küldtem, hogy adja tovább az érdeklődőknek, ha Budapesten volt a bemutatkozás. Így találkoztam T. Ágoston Lászlóval többször a főváros különböző intézményeiben. Viszont arra, hogy iskoláiról megkérdezzem, csak akkor gondoltam, amikor a két Lenkeyről szóló munkáját elolvastam.

- Az ember egész életét meghatározhatja az a hely és környezet, amelyikbe beleszületett. A te életedben volt - e effajta meghatározottság?

- Igen, volt, s máig is hat. Tasson születtem, a Csepel - sziget déli csücskével egy magasságban, a Duna bal partján. Talán már az is meghatározó lehetne, ha csak annyit mondanék; a Kiskunságban. Tass azonban a honfoglaló Árpád vezér unokájáról, Jutas fia Tas - ról kapta a nevét. Az ő szállásföldje volt ez a környék. I. István 1002 és 1005 között kelt oklevelével a veszprémvölgyi apácáknak adományozta, mint családi, királyi vagyont. Jellemző rá az 1973-ban kiadott Tass község története című könyvkövetkezőbekezdése:

 talÚtravaló (Ars poetica helyett)

 

Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan. Joggal megsértődhetne miatta az a szerkesztő, aki veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon. Valahogy így: “…írására lapunk nem tart igényt, köszönettel visszaküldjük.” Ebből a tollforgatónak annyi haszna van, hogy nem kell újra begépeltetnie az írását.
A mai gazdasági helyzetben - különösen, ha a családi költségvetésünkre gondolok - ez nem is lebecsülendő dolog.

Sajnos kevés olyan ember akad, aki kertelés nélkül elmondja; mi nem tetszik neki egy írásban s mi az, amit jónak tart. Apám - bár sohasem foglalkozott irodalomelmélettel, sem esztétikával - vállalta ezt a feladatot. Amikor elküldtem neki egyik megjelent írásomat, néhány nap múlva dörgedelmes levélben válaszolt. Részletesen elemezte, hol, miért, hogyan tértem el a valóságtól, hol tódítottam, s mit hallgattam el. Azzal zárta a levelét, hogy ezt nem várta volna tőlem, éppen tőlem.

A következő hétvégén vonatra ültem és leutaztam hozzá.