pacsirtaMint egykor Tinódi Lantos Sebestyén, magam is arra hangoltam lantomat, hogy elvigyem a hírét annak az emberpróbáló küzdelemnek, mely Hungáriában folyik az ezredfordulón. Várról várra járom én is a végeket, hogy megmutassam, hogy bátorítsam és dicsérjem azokat a vitézeket, akik életüket és vérüket adják e hon megmaradásáért. A névtelen katonákról szólok, akiknek nem jut érdemrend, se tábornoki vállveregetés, akik csak úgy vannak, mint réten a fű, s akikről csak a statisztikák említik meg, hány százalék. Mit ér az ember, ha szegénynek születik, s már az apjának se volt „becsületes munkahelye”? Az ember viselkedésében miért felelnek a gyökerek, az ősök, s miért a környezet és a neveltetés? Meddig irányíthatja az ember cselekedeteit az indulat, vagy a józan megfontolás? Záporoznak a kérdések, melyekre az ÉLET adja (vagy adná?) a válaszokat. De vajon a felelet valóban válasz, vagy csak magyarázat? Huszonhárom novella, elbeszélés az Emberről, akinek naponta kell megküzdenie az új és még újabb kihívásokkal, aki ma is vágyik a szépre, jóra, a mindennapi újjászületésre, de sokszor csak a kudarc, a mellőztetés jut osztályrészéül. Csoda, hogy közben elvéti lépést, szokatlan helyzetbe kerül, mint a pacsirta a diófán? Azokhoz szólok, akik még hisznek a szó erejében, a papírra rótt betű igazában, és hajlandók síkra szállni az EMBER-ért, az emberhez méltó életért. Bár lantom húrja nem versenghet a modern technika bivalyerős hangszóróival, abban reménykedem, hogy akad még olyan fül, mely meghallja a hangját.

tapicskolóTapicskoló

„Az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszá-míthatatlanságát…A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz” (Milan Kundera Búcsúkeringő).

De vajon csak a gyermek tapicskol a partközeli vízben, vagy hajlamos erre a felnőtt, vagy akár egy felnövekvő társadalom is, ha nem látja tisztán, meddig biztonságos a föveny, s hol kezdődik a mélyvíz? A magyar társadalom immár negyed százada keresi ezt a „határvonalat.” Nekilódul, hogy meghódítsa a világot, aztán bátorságát vesztve visszahőköl a part menti tocsogóba, ahol biztonsággal tapicskolhat a nyílt tenger hullámainak veszélyeztetése nélkül. És amiként a nagy egész tapicskol, akként veszi át ezt a bizonytalan mozgásformát a benne élő ember is

Az itt egybegyűjtött 18 novella, elbeszélés ezeknek a tapicskolásba fulladó próbálkozásoknak a krónikája. Egyfajta szubjektív lenyomata annak a negyedszázadnak, amelyet együtt éltünk meg itt, a Harmadik Magyar Köztársaságban.

 

 

Napijegy a holtágraNapijegy a holtágra

A napijegyes horgász mindössze néhány röpke órára szerzi meg a jogot, hogy megkísértse a halfogás szerencséjét a holtágban. A holtágban, amely el van zárva az élő víztől és a sodró ár halaitól. Ez is víz, halak laknak benne, mégis valami más…

Az emberi társadalom is olyan, mint egy nagy folyam. Elfér benne a sodró ár és a sekélyes holtág, melyben lassan csordogál, vagy éppen álldogál a víz. A szerencsés embert halászati joggal a zsebében, egyenesen a folyam közepére helyezi a SORS, és élvezheti annak minden áldását, kifoghatja a legnemesebb halait. Az övé a fény, a csillogás, az aranyhíd. A másiknak a holtág sásos, hínáros, nádas vize jut, s arra is naponta kell engedélyt váltania, hogy kifog-hassa apró, sovány keszegét.

Olykor feltámad a szél, vihart kavar, és a sodrásba veti a holtág fekete iszapját, a nagy víz összes hordalékát. Effajta viharok ostro-molják a történelem folyamát is. Hogyan áll meg az ember e törté-nelmi viharokban: hajlíthatatlan tölgyfaként, vagy hajlik, mint a nád a széljárás szerint? Erről szól az életünk, s erről szólnak a kötetbe gyűjtött írások is.

 

 

 

a bicskafalo csukaHorgásztam az emlékek tavában és megfogtam egy kis halat. Nem Ő az a bizonyos csuka, aki lenyelte a bugylibicskát. Nem is az aranyhalacska, amelyik zokszó nélkül teljesíti mindhárom kívánságodat. Csupán egy keszeg, egy garda a sok közül, mely az emlékek mesebeli arany fodrú, égszínkék tavában úszkált, és véletlenül az én horgomra akadt. Mint ahogy azok az idő feneketlen, mély tavából felmerült történetek is, amelyeket közre adok ebben a könyvben. Igaz mesék és mesés igazságok az én gyermek – és ifjú koromból, mely lehet, hogy a Tiéd is, Kedves Olvasóm. Számunkra ez volt, ilyen volt a gyermekkorunk, eszmélkedő ifjúságunk. Az elsőtől az utolsó szóig igaz. Gyermekeink, unokáink számára, akik nejlonzacskóban csomagolva találkoznak a csirkével, és még soha sem vakargatták meg a kese süldő föle tövét, talán mindez csak a múlt század meséje. Letűnt világ, melyet a lenyugvó Nap aranyló sugarain hintáztat a tovatűnő idő.

Nömös tassi novellák

 

Nömös tassi novellák„Itt születtem én ezen a tájon…” írja Petőfi a Szülőföldemen című versében. Nekem is az Alföld, közelebbről a Kiskunság, a Csepel – szigetet körülölelő két Duna – ág összefolyásánál fekvő kis falu, Tass jelenti a szülőföldemet. Abba az itt – ott szikes, itt – ott poros, mégis édes és keserű földbe fúródtak a gyökereim, s ott is maradtak örökre kitéphetetlenül. Az otthonom, a lakóhelyem elég gyakran változott az eltelt fél évszázad alatt, de a HAZÁM, őseim földje, ahol az egymást követő Ágostonok nemzedékeinek csontjai porladnak immár három évszázada, nem változott, és nem is változhat soha.

Ide kötnek a gyermekkor, az ifjúság tovarebbent emlékei. Ide köt a hitem, eleim embersége, és a magamé is, melyet tőlük örököltem. Az egykor itt letelepült honfoglaló magyarok Árpád unokájáról nevezték el falujukat. Évszázadokon át viselte a település a nemes, azaz a Nömös Tass nevet. Az évszázadok viharai és a Habsburg uralkodók letépték ugyan a tisztaszobák faláról a kutyabőrt, de a nemesség a szívekbe költözött, s ma is ott él tovább.

Az itt egybegyűjtött 33 novella Nömös Tasnak és a nömös tassi embereknek kíván emléket állítani. Emléket úgy, ahogy én láttam őket, példát mutatva az utókor számára, hogy szívükben ők is nömös tassiak maradjanak.

 

 

csendélet tigrisselDurci, a hat hetes ordas macskakölyök a sors kegyeltjeként csöppent be a család életébe. Miután felnőttek a gyerekek, akik helyett az ötliteres uborkásüvegben gondozni lehetett a Guppit, a Szivárványos Öklét, meg Artúrt, a folyami rákot, minden lépésre éberen vigyázni a szobában, hogy el ne tapossuk a hétvégi kiránduláson gyűjtött termetes csigákat, eltemettük, a ház előtti fenyőfa tövébe, s meggyászoltuk a matuzsálem kort megért két hullámos papagájt, Lujzát és Pityust, kellett Valaki, aki a “tenyerünkből kinőtt gyerek” helyett igényli a gondoskodást. Ő lett hát Durci, a tigrisbundás, fehér szakállas, igazi macskaönérzettel megáldott cica.

Sok minden nem úgy alakult, ahogy eredetileg elképzeltük, hiszen eleve arról volt szó, hogy kapunk egy kis kandúrt, mert mit is kezdhetnénk egy szakajtó kiscicával? Ezért neveztük el már a születése előtt a kandúrból eredeztetett névvel Durcinak. Ebben a hitben is éltünk mindaddig, míg Maris néni, a híres kutyatulajdonos és macskaszakértő szomszédasszony föl nem világosított bennünket, hogy “… úgy kandúr ez, mint én… A héten vidékre megyek a sógoromékhoz. Ha rám bízzátok, elviszem, aztán majd csak befogadja valaki…”

Nem adtuk. Durci maradt, és családtaggá cseperedett. Ami változott: azon túl nem a kandúrból, hanem a durcásból vezettük le a nevét.. Így talán még jobban is illik rá az elnevezés. Egy év telt el azóta, s Durci nemcsak csinos, hanem okos cicalánnyá fejlődött. Igaz, közben számos mókás kalandon estünk át: Durci, én, meg az egész család. Ezekről szól ez a 12 novella, egy év története, amit most a Csendélet tigrissel címmel foglaltam csokorba.

Könyvem az olvasmányos állat-történetek piacán, úgy vélem, hiánypótló.

 

BumerángHajítófát se ér – mondjuk ki olykor a lesújtó véleményt, s szeretnénk megszabadulni tőle. Szeretnénk, de nem lehet, mert bármilyen messzire dobjuk, űzzük magunktól, visszatér. Ez az a bumeráng, amely velünk, bennünk lakik, amely egy nevet visel velünk. A kötetbe szerkesztett 19 novella, elbeszélés egyfajta tetemrehívás. A bennünk lakó, cselekedeteinket irányító bumeráng tetemrehívása. Végtére is az ismeretlentől csak addig félünk, míg szembe nem nézünk vele. Az is lehet, hogy megszelídül, mint a markunkba visszatérő, visszasimuló bumeráng. Szüle, a falusi öregasszony egy életen át arra vágyik, hogy saját gyereke, fia születhessen, de csak a szomszéd gyerekének mutathatja ki nagyanyai érzelmeit.

A Karácsony öregasszonya kénytelen egyedül elmenni az éjféli misére, mert a családja inkább átalussza a hideg téli éjszakát. Gubányi mérnök úr egy csendes, nyugalmat adó alföldi tanyát szeretne, de harácsolókkal, tolvajokkal hozza össze a sors. Az üzemi lapszerkesztő nyugodt, békés lapzártáról álmodik, s úgy érzi, inkább kertésznek kellett volna mennie… A szerelmet se kíméli a bumeráng. Az öreg vasutas sok szép nő szemébe belekacsinthatott, de soha nem lett belőle hálókocsi kalauz. Maris, a szerelmi légyottján meglesett szomszédasszony szelleme évtizedek múltán is kísért, s megzavarja az utána következő Marisok szerelmi légyottjait.

 

 

Lenkey huszárok

Lenkeyné, a szlovén feleség


Az osztrák- magyar monarchia hadseregének katonái közül (főleg a tisztek és tiszthelyettesek ) nagyon sokan abból az országból “vettek maguknak feleséget”, ahol a csapattestük állomásozott. Így történt ez Lenkey Károly / a Petőfi által is megénekelt Lenkey kapitány - aki 1848 májusában elsőként hozta haza a forradalom védelmére a huszár századát - bátyja / esetében is.

Amikor Lenkey Károly befejezte a tanulmányait az aradi minorita gimnáziumban, 1819 - ben bevonult a 2., József huszárezredhez hadapródnak. 1824 - ben hadnaggyá, 1829 - ben főhadnaggyá léptették elő. 1836 - tól százados és századparancsnok. Szlavóniában beleszeretett egy hozzá hasonlóan szegény, de szép polgárleányba, Preidigo Máriába, aki egy postatiszt leánya volt. Miután nem tudta letenni a korban szokásos cautiot, melyet a császári - királyi hadsereg tisztjeinek kellett letenniük nősülés esetén, 1839 - ben lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből. Lenkey Károly ekkor 37, a felesége 19 éves volt.

Házasságkötésük után egy ideig Vukováron éltek. Itt született Albin fiuk 1839-ben és Emma lányuk 1840. október 18-án. Az utóbbi anyakönyvi kivonata szerint a keresztelést végző pap neve Alexander Preydigo.

Károly édesanyja, Keszlerffy Terézia 1845 - ben halt meg Egerben. Vagyonát a két fia, Károly és János örökölte. Az idősebb fivér megváltotta öccse örökrészét, s ez módot adott arra, hogy családjával - ekkor még csak két gyermekük volt - Vukovárról Egerbe költözzön, s a gazdaságából tartsa el őket. Ezt követően még öt gyermekük született. Vilmos 1846. szeptember 27 - én, Károly 1848. július 29 - én, Vilma 1850. május 5 - én, majd Ilona és Johanna.

A két Lenkey A két lenkey
történelmi regény

"A gyászoló aradiak egészen a katonákig merészkedtek, s az egyre sûrûsödõ hóesésben messzire hangzott a temetési ének. Mire a temetõkerthez értek, valaki elkezdte húzni a kis kápolna csilingelõ lélekharangját. Károlyt megrendítette a rég hallott harangszó. Most ébredt csak igazán a tudatára, mi is történt; János, akivel gyermekkoruk feledésbe merült mindenszentek estéin együtt hozták a virágot, meg a mécsest ebbe a temetõbe, nincs többé. Érte szól a harang, érte jajong az ének az asszonyok ajkán, érte hull a férfiak könnye. Érte, aki itt fekszik a korommal bemázolt, otromba ládában koszosan, mocskosan, élettelenül. Két kézzel a láda végébe kapaszkodott, és az arcán végigcsordultak a könnyek."

Könyvrendelésért kattinson ide!

eltekozoltevekAz ember sorsát két dolog határozza meg. A jelleme és "tehetsége", melyet a génjeiben hordoz, valamint az a társadalom, amelyikbe beleszületik. E kettő találkozása, egymásra hatása alakítja azt a 60 -70 -80 évet, amelyet e "sártekén" töltünk. A kötet első 12 novellája egy novellafűzért képez, mely P. úr életének két évtizedét követi nyomon. P. első generációs értelmiségi, aki a nagyvárosba magával hozza a vidéki, puritán kisparaszti ősök erkölcsét. Szinte törvényszerű, hogy mind a magánéletében, mind a hivatásában kudarcot kell vallania.

Az első stáció magánéleti, P. éppen a válóper után próbál új életet kezdeni. A következőkben nagy szerepet játszanak a nyolcvanas évek, majd a rendszerváltás erkölcsi, politikai, emberi tényezői. A megváltozott társadalmi és emberi viszonyok között ő is megpróbál talpon maradni.... S a sor P. nyugdíjazásával, lányai "önálósulásával" megszakad a 12. stációnál... Ugyancsak a rendszerváltás anomáliáival találják magukat szemben a kötet következő tíz novellájának szereplői is. A vidéken munkanélkülivé vált targoncavezető, aki a fővárosban remél megélhetést, a szélhámos maszek munkaközvetítő, a főnökének falazó portás, az öregasszony, akinek nem érnek rá a fiai rendbe hozni a rozzant házát, az üzemvezető, aki már csak a macskájában bízik...

kisregény

egypoharviharA kisregény címe, vagy mottója akár a szocializmus végnapjai is lehetne. A történet Budapesten játszódik az l986 - 89 - es években, amikor már mindenütt megérett a helyzet a gyökeres társadalmi, politikai, gazdasági változásra, de a “létező szocializmus” megkövült káderei végső erőiket megfeszítve küzdenek bármiféle változtatás ellen. A helyszín egy társadalmi szervezet központi székháza, afféle politikai káder lerakóhely, ahonnét a bármiféle irányításra alkalmatlan vezetők irányítanak bármiféle tevékenységre alkalmatlan szervezeteket.

E vezetők kinevezésének egyetlen kritériuma a feltétlen politikai hűség volt, így aztán a munkájuk nagy része is a katona zubbonyos, munkásór nadrágos vadászatokban merült ki, ahol a helyi vadásztársaság tagjai voltak a hajtók. Estétől reggelig meg ki lehetett próbálni a fiatal titkárnők és egyéb nőnemű munkatársak alkalmasságát a fényűzően berendezett vadászházakban.

Az egyik ilyen szervezet, a Tudományos Fórum újságjához kerül szerkesztőnek Kun István, aki komolyan veszi a feladatát, s ezáltal rögtön szembe is kerül a főnökeivel. Ellenzékiséggel, a szocializmus elveinek elárulásával vádolják, s mindent megtesznek azért, hogy ketté törjék a karrierjét. A történet egy tüntetéssel végződik, melyen Kun István viszi a “Duma helyett tetteket!” feliratú transzparens egyik tartórúdját.

Ördögszekérördögszekér



Az emberiség történelme a hatalom és az egyes emberek, emberi csoportok kapcsolatának fejlődéstörténete. Ez a megállapítás nemcsak a nagy történelmi távlatokra igaz, hanem a jóval szerényebb, egyetlen emberéletre korlátozódó időszakokra is. Minden ember élettörténete része az adott kor történelmének még akkor is, ha ezt nem érzékeli, vagy nem akarja tudomásul venni. A XX. század második felének konfliktusairól ad számot az a 12 novella és elbeszélés, amelyeket az Ördögszekér című kötetben gyűjtöttem csokorba.

Miről szólnak ezek a novellák? Ördögszekérnek nevezik azt a kórót, amelyet a téli szél görget át a tetszhalott mezőkön, földeken. Miközben a kórót széttöri, “fölfalja” a vihar, szétszórja azt a magot, melyből a megújuló természet új növényt fakaszt. Efféle magok ezek az írások is a társadalmi viharok által sújtott magyar földön. Néhány a témák közül. Az 56-os forradalom egy kamasz fiú szemével. A falusi cigányprímás története az ötvenes évek elején. Mi történik azzal a téesz - szervezővel, aki a “Nincs cserepes tanyám…” kezdetű nótával kedveskedik a frissen belépett gazdának? Mi van akkor, ha a “nép egyszerű fia” mégse akar katonatiszt lenni? És ha a “civillé vedlett” katonatiszt egy vállalat második embere lesz? A kérdések sorjáznak tovább. Az élet teszi fel őket, a mindennapok adják rá a választ. Nem mindig azt, amit hallani szeretnénk.

Ezek az írások az utóbbi 10 - 15 évben jelentlek meg különböző hazai, illetve néhány közülük külföldi folyóiratban is.

 

Kinek dolgozik az idő?

Kinek dolgozik az idő?

A XXI. században már szinte minden olyan betegség gyógyítható., mely egy - két évszázaddal korábban még járványszerűen pusztította az emberiséget. Egyetlen kivétel maradt, amelyikkel nem tudott, s feltehetően a jövőben sem tud majd mit kezdeni a tudomány. Ez az emberi butaság. Ez ellen hatástalan a védőoltás, és a műtéti beavatkozás is legföljebb átmeneti javulást eredményezhet. Egyetlen humánterápiás kezelési mód kecsegtet némi eredménnyel, a kinevetés. A kutatások pillanatnyi állása szerint napi két tabletta humor és egy evőkanálnyi szatíra már tünetmentessé teheti betegünket.

A Kinek dolgozik az idő? című gyógyhatású készítmény 36 szatíra kapszulát tartalmaz összesen 125 000 karakter terjedelemben. Tablettánkénti terjedelmük a 2 500 és 7000 karakter között váltakozik. Hatóanyaguk a “kinek szebb a gyereke?” nevű kórképtől a “mondjon le a miniszter úr, mert én akarok a helyére ülni!” típusú heveny állapoton át az “Állam Bácsi , édesapám” című skizofréniáig terjed. Valamennyi túl van a klinikai próbán. Az utóbbi 1O- 15 évben hazai és külföldi lapokban, folyóiratokban fejtették ki gyógyhatásukat jó eredménnyel. Az éjszakai látogató című tabletta a Rádió Humorfesztiválján is díjat nyert.

Alapvetően két csoportra oszthatók a kapszulák. Egyik részük a köznapi, mondhatni polgári butaságot veszi célba, s ezen keresztül igyekszik hatni a rekeszizmokra. Más részük a politikai életben jelentkező pöffeszkedést, törvényen felül álló ” félistenkedést” veszi górcső alá tekintet nélkül annak pártpolitikai hovatartozására.

e-könyv

 

Minél több ember él a Földön, annál kiszolgáltatottabb - vallják a modern kor filozófusai. S a dolog pikantériáját növeli, hogy nem a természetfölötti erőknek, nem valamiféle ismeretlen, idegen hatalomnak, hanem önmaga által kiszolgáltatott. A saját nagyravágyásának, hataloméhségének, a mindenek fölött való uralkodás vágyának kiszolgáltatottja. Miközben uralma alá hajtja a világűr távoli csillagait, leigázza a mélytengerek legapróbb rákjait, megismerni véli a mindenség mozgató energiáit, vakon megy el egykori barátai, szomszédai mellett. Képtelen felismerni bennük önmagát, az EMBER-t. Így aztán úgy is viselkedik, mint az idegenekkel szokás. És csodálkozik, hogyan, s miért vált önmaga is idegenné.
Az itt csokorba gyűjtött 21 történet arról tanúskodik, hogyan veszíti el a homo sapiens az emberi arcát, s hogyan próbálja mégis megtartani. Hősei mindennapi hősök, akik szembe jönnek velünk az utcán, de akár a saját előszobánkban is találkozhatunk velük, ha az ajtózárás előtt belepillantunk a tükörbe.

Aranyka

 

Aranyka

- Aranyhal - állapította meg a fiam. - Mint a mesében…
- Nem, Lacikám, ez keszeg. Vörösszárnyú keszeg - oktatgattam. - Az aranyhalnak az egész teste piros.
A fiam boldogan cipelte a nehéz vödröt, s mindenkinek elújságolta, hogy ő fogta ki a Dunából Aranykát, ezt a gyönyörű, nagy halat, amelyik mától fogva az ő varátja.
Reggel első utunk a vodorhoz vezetett. Döbbenten láttuk, hogy Aranyka az ldalára dőlve fekszik az alján, és alig piheg. Gyorsan kicseréltük a vizét.
- Gyorsan vigyük el orvoshoz! - kovetelte a gyerek.
- Nem orvos kell ennek, fiam - mondtam. - A Duna, meg a keszeg barátai hiányoznak neki. Azt hiszem, el kellene engednünk.
Kétségbeesetten simogatta, többször kicserélte a vizét, etetgette, úsztatni próbálta, mindhiába. Végül lehajtott fejjel elém állt.
- Te, apu! Meghal az Aranyka, ha nem engedjük vissza?
- Igen, azt hiszem…

Kapható: