A Homo Politicus a Homo Sapiens (ember) fajához tartozó, annak Minimus Deus (kisisten) alfajába sorolható élőlény. Az alfajba sorolásról évezredek óta folyik a vita a tudósok körében. Egyes, magukat függetlennek valló természettudósok szerint a Homo Politicus bizonyos mutációi kétséget kizáróan a puhatestűek rendjébe sorolhatók, mivel semmiféle jel nem mutatható ki náluk a csontozat azon elemének kifejlődésére, amit a köznyelv gerincnek nevez. A vita végleges és megnyugtató lezárására mindeddig nem kerülhetett sor, mert e nézet vallói rövid életűnek bizonyultak fenti tételük bizonyításához. A Homo Politicus ugyanis soha nem független, s ha érdekeit bárki által sértve érzi, hajlamos arra, hogy függővé tegye ellenfelét akár egy kenderkötél által is.

homopoliticus

Sanyikáról már az óvodában kiderült, hogy különös érdeklődéssel bír a szebbik nem iránt, azaz "szexuálisan túlfűtött". Ezt olyan szépen mondtam, hogy szinte magam is meghatódtam tőle. Valójában nem is én fogalmaztam így, hanem Marika néni, a kertvárosi egyes számú óvoda vezető pedagógusa, aki eltanácsolta Sanyikát a jó hírű intézményből. Igen, kénytelen volt eltanácsolni (hogy azt ne mondjam, kicsapni), hogy megvédhesse az óvoda jó hírét... Ezt elfogadta, és aláírásával támogatta az önkormányzat oktatási és nevelési osztályának hivatalosan kinevezett vezetője, Tátrai Miklósné is. Már hogyne támogatta volna, amikor oda jár az ő kis szemefénye, Magdikája, no meg az alpolgármester Marianna Zsanettje is.

Konkrétan az történt, hogy az ebéd utáni szieszta előtt a vécéhez vezető folyosón Takarós Sanyika azt mondta Vasadi Emerenciának, a takarékszövetkezet főkönyvelője leánykájának, hogy ”Emelence, én megmutatom neked az angyalbödöllőmet, ha te is megmutatod nekem a pannikádat.” Köztudomású, hogy a gyerekek könnyen megértik egymás szavát, nem volt szükség különösebb magyarázkodásra. Megmutatták.

sanyika

A kertben üldögéltek a kispadon, és a fák ágain fecserésző rigók énekét hallgatták. Ösztönösen kereste egymást a két öreg kéz, és egymásba kulcsolódott, amint összetalálkoztak. A nap éppen lebukóban volt a nyugati ég alján. Körötte fehér felhők fodrozódtak, és mintha valami piros tóba temetnék, közéjük fröccsent egy-egy bíborszín napsugár.

pados

‒ Pont olyan ez a kép, mintha a giccsmúzeum számára készült volna ‒ állapította meg a férfi. ‒ Életkép a békés tizenkilencedik század végéről. De ha hinni lehet a naplementének, hamarosan feltámad a szél és hűvös lehelettel búcsúzik tőlünk az este. Terítsd magadra a pulóvert, meg ne fázz!

Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák szarkalábai, hosszú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelóg ápolatlan szakállába. Révedező tekintettel mered maga elé, mint aki minden erejével el akarja feledni a jelent, hogy a múltból merítsen erőt az eljövendő borzalmak elviseléséhez.

- Szerafina, te aranyhajú, most segíts! Ezt még túl kell élnem... - motyogta maga elé. - Szerafinám, egyetlen szőke angyalom...
- Már megint az angyalkáját szólongatja - nevetgélt a szuronyos puskával sétálgató őr, s intett a társának, hogy figyeljen. Hosszúra nőtt szász legény volt az őr. Odaállt az ablakhoz, s kiöltötte a nyelvét a fogolyra. Ő meg felhördült, mint a láncra vert vad, felragadta a keze ügyébe eső tányért, és az ablakhoz vágta. Amikor kissé lecsillapodott a dühe, újra visszatért az ábrándjaihoz.
- Látod, aranyhajú, mindig dühítenek. Az őrületbe akarnak kergetni. Jó néhány csatában megvertem őket, most ezzel törlesztenek. Ernst hadbíró azért faggat, hogy áruljam el a társaimat, és az én cellám elé küldi a legkomiszabb bakáit. Már minden ablakom kitört, nem tudom elviselni a kárörvendő vigyorukat. Egyedül te tartod még bennem a lelket, aranyhajú. Segíts nekem, hogy bátran állhassak hóhéraim elé!

aranyhaju

Az öregember egy kiugró sziklapárkány szélén ült és a távolban szikrázó csillagokat figyelte. Úgy érezte, hogy ha kinyújtaná értük a karját, bármelyiket elérhetné. Elérhetné, de minek? Mit kezdene vele itt a mindenség szélén? Különben is fáradt, reszket a karja, meg a lábai, nincs már kedve utána járni, milyen is a mindenség vége. No, igen, a mindenség vége, vagy a semmi kezdete? Mert a tudós elmék azt mondják, hogy a vég az egyben valami más kezdete. Mert hogy a világ már csak úgy van megalkotva, hogy a vég a végtelenbe torkollik. De vajon tényleg vég nélküli a végtelen, vagy csak nem találtak nevet a végtelenen túlinak? No, és ez a sziklapárkány, amelyiken most légtornász módjára egyensúlyoz, ez a határ melyik oldalán található? Még a minden, már a semmi, vagy akár a névtelen?

vilagvege

Nagyon unta már Fehérné, a Bori, hogy állandóan azzal cikizi a férje, hogy nem tudja beosztani a konyhapénzt. Bezzeg a húga, a Jolán tök jól bánik a manival. Most is, az ünnepek alatt három napot töltöttek valami wellness szállodában és még a félpanzió is belefért a költségekbe. Állítólag svédasztalos kaja volt. Hosszú, nagy asztalokon párolgott a melegítő edényekben kitálalt, többféle frissen főtt étel, meg hatalmas tálakon a különféle ízesítésű kolbászoktól a szalámikon át a legízletesebb holland sajtokig minden, ami szem-szájnak ingere. Annyit zabálhattak, amennyi beléjük fért. Volt olyan, aki kétszer is fordult a tányérjával. Nem cikizés ez, maga a Pista mesélte, amikor hazaértek. No, meg aztán az se mindegy, ki az a szakács, aki megfőzi azt a kaját. Mert végeredményben előbb-utóbb minden asszony megtanul főzni a saját konyháján, csak ki kell várni az idejét. Nem véletlen ám, hogy ezekben a nagy szállodákban szinte kizárólag férfi szakácsok főznek, és séfnek hívják őket.

‒ Befejezted?! ‒ fortyant föl az asszony, és szinte ölni tudott volna azzal a két sötétben játszó égszínkék szemével. ‒ Mit szívatsz itt engem hónapról hónapra azzal a konyhapénzzel? Gyere el velem az üzletbe, aztán majd megtudod, mi mibe kerül, és mennyit ér a fizetésed. A Jolit meg ne emlegesd nekem, mert neki aztán semmi köze se volt ahhoz a szállodához. A Pista kapta valahogy, valahonnan azt a Szép kártyát, amivel mentek. Mikor osztogattak utoljára az te munkahelyeden Szép kártyát? És ha netán mégis, akkor kinek? Fe-hér Lajos hányadik volt abban a sorban, hogy pont előtte fogyott el a kártya?

tevezes

Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivite-lő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfe-lejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik...

oregfa

Jusztinka néni fölkereste a vízvezetékszerelő mestert, és el-mondta, mit akar. Teljes fürdőszoba felújítást. Még azt is hozzátette, hogy sürgős lenne a munka, mert műtét előtt áll, és a kórházba vonulása előtt szeretné lerendezni az ügyet.
A mester a száját húzogatta, tarkóját vakarta, s egyre azt hajtogatta, hogy rengeteg dolga van, nem is tudja, fölvállalja-e ezt a munkát. Talán ha a Váciék gázszerelését elhalasztaná a nyárra, akkor esetleg be tudná illeszteni a programjába, de hát annak ára van...

‒ Mennyi? ‒ kapott a szón Jusztinka.
‒ Az attól függ... Először is csaptelepet, meg csöveket kell beszerezni ‒ magyarázta Tóth. ‒ Na most, azt is el kell dönteni, hogy megelégszik-e az eléggé megbízhatatlan hazai csapokkal, vagy osztályon felüli, egy életre szóló import csapot akar. Mondjuk svájcit. Aztán időbe kerül az anyagbeszerzés. Sok időbe, mert meg kell ám azt nézni, mit vesz az ember. Ezek a csibész kereskedők úton-útfélen átverik az embert. Márpedig az idő pénz. Tetszik érteni?
‒ Értem, hát. Azt mondja, mibe kerül!
Mondta. Külön az anyag árát, az áfát, az egyenes-meg a helyi adót. A végeredményen maga is meglepődött, de ha már kimondta...
‒ Jól van, csinálja! ‒ bólintott rá elszántan az öregasszony. ‒ De mire kijövök a kórházból, készen legyen! A kulcsolt megkapja a szomszédasszonyomtól.
‒ Ahogy te kijössz a kórházból... ‒ gondolta magában a szerelő. ‒ Söprűnyélen lovagolva, vagy két szál deszka közt...

korhaz

Az öreg zsebes egy padon ült a parkban és elmélkedett. Semmi szokatlan nem volt ebben. Ősz volt, lombhullató, gesztenyepotyogtató ősz. A nap sugarai már inkább csak világítottak, mint melegítettek. Ritkán fordult elő, hogy levetették vele a sokzsebes kabátot. A munkakabátot – szokta becézgetni magában. Mert nem akármilyen kabát volt az; maga alakítgatta, varrogatta a bélését. Olyan rejtekhelyek voltak benne, hogy ha abba valamit eldugott, nyomozó legyen a talpán, aki megtalálja... Most mégis... A fene egye meg, nem tudja kiverni a fejéből ezt a reggeli esetet. Nem nagy dolog, hisz’ alig volt néhány forint abban az erszényben, hanem a szakmai büszkeség! Az a szőke suhanc lehetett, aki a villamoson állandóan mocorgott, lökdösődött a háta mögött.

*
Magát a tényt, hogy valaki lop, nem tartotta bűnnek. Végtére is mióta világ a világ, mindig voltak gazdagok és szegények, és voltak akik megdézsmálták a gazdagok vagyonát. Így van ez rendjén. Mert kitől származik a gazdagok pénze? No ugye? Hát persze, hogy azoktól, akik szegények maradtak. Ez nem lopás? Nem a frászt, csak ezt szentesíti az állam. Ő tehát nem tesz egyebet, mint elveszi azt, ami egyébként is megillette volna. No meg arról se feledkezzünk meg, hogy ha nem lennének tolvajok, nem lenne szükség rendőrökre se. Mit tudna kezdeni az állam ennyi éhes szájjal? Ha jól meggon-doljuk, belőlük, a bűnözőknek bélyegzett emberekből élnek. És egyesek milyen jól megélnek!

zsebes
(A kép forrása)

Álmomban nagyhatalom voltam. Pontosabban NAGYHATALOM csupa nagybetűvel. Nem holmi hatalmacska, piaci bábjátékos, hanem maga a MINDEN. Az volt a nevem, hogy ÉN. És akkora voltam, hogy magam se láttam a végemet. Lehet, hogy nem is volt olyan, és rólam nevezték el a végtelent… Ezt még tisztázni kell, nehogy a végén még valaki kétségbe vonhassa. Valaki? Micsoda vérlázító szó ez! Hát lehet még VALAKI rajtam kívül is?

Azt mondják, volt egyszer egy király, úgy hívták, hogy XIV. Lajos. Ha jól emlékszem, francia volt és Napkirálynak becézték. Még most is vitatkoznak róla a történészek, hogy 1655. április 13-án mondta-e vadászat közben, hogy „az állam én vagyok”, vagy nem mondta. Itt volt például az a bizonyos (VI) hatodik Lenin, aki soha sem mondott ilyet, mégis könyörtelenül kinyíratott mindenkit, aki kétségbe merte vonni, amit nem is mondott. Ezek után mit kellene mondanom nekem? Nem is beszélve arról, hogy ha Lajos volt a Napkirály, akkor mi vagyok én? Nevezzem magam UNIVERZUM-nak? A rangsort eleve kifejezi az, hogy az egyik hatodik volt, a másik meg tizennegyedik. Hol vannak ezek az én elsőségemhez?

diktatorok

Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör... Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres. Most mégis a tollam szántja a papírt, s csak álmaimban söpröm le a gyalupadról a vidáman bucskázó forgácsnyelveket.

No, de ne vágjunk az események elé! A régi fénykép egy tejfölös hajú ifjú emberkéről készült, aki egy pokrócon ül, s méltatlankodva kapkod a fejét csiklandozó gyaluforgács után. Természetesen én ültem a pokrócon, s a forgácsot boldog mosollyal tartó idős férfi a nagyapám.

Nagyapammal

Most is érzem a friss forgács erdőt idéző fenyőillatát. Amint a hosszúorrú ropánt gyalut végigtolták a deszkán, a fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Ha kellő lendülettel tolta meg a mester, olyan hosszú lett, akár a deszka. És hófehér, mint a patyolat. A pad alá söpörték, onnét válogattuk ki a leghosszabbakat. Például nyaklónak, ha lovasdit játszottunk, vagy loknis haj gyanánt az udvaroncnak. S ha nagyanyám szólt, hogy begyújtana a tűzhelybe a készülő ebéd alá, felnyaláboltunk egy ölnyit, rá néhány lehullott deszkadarabot, s már füstölt is a kémény. Tejfehér füstje volt, akár a tavaszi égen sorjázó bárányfelhők. És karácsonyt idéző gyanta illata.

Jó néhány éve már - közben ő is megtért őseihez -, amikor egy nap így szólt hozzám anyám:

- Elolvastam a Nemeskürty könyvét, kisfiam, tudod, azt a „Kik érted haltak szent Világszabadság” - ot. Az éjjel meg frontátvonulás lehetett, mert alig hunytam le a szememet. Amint forgolódtam az ágyban, eszembe jutott valami. Az egyik tábornok nevét úgy írta, hogy Lenkei és Zádorfalvi Lenkey János. Nem hagyott nyugodni a gondolat, fölkeltem, megnéztem. Valóban úgy volt.
- Úgy hát - feleltem magabiztosan -, én is elolvastam. De mi következik ebből?
- Tudod, én nem ismertem a nagyapámat. Fiatalon meghalt, még 1905 körül. De láttam valahol egy aláírását; ő is használta a Zádorfalvi előnevet. Határozottan emlékszem rá, hogy Zádorfalvi Lenkey Pál állt azon a papíron. Még arra is emlékszem, hogy olyan tizenhárom éves forma kislány lehettem 1936-ban, amikor nekem kellett otthon maradnom házpásztornak, mert nagyanyánkat Egerbe hívták temetésre. Akkor hozták haza Aradról a tábornokot. Sokáig mesélte mindenkinek, milyen fényes állami temetés volt. Huszárok, meg díszlövés, meg minden...

Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan. Joggal megsértődhetne miatta az a szerkesztő, aki veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon. Valahogy így: „...írására lapunk nem tart igényt, köszönettel visszaküldjük.” Ebből a tollforgatónak annyi haszna van, hogy nem kell újra legépeltetnie az írását. A mai gazdasági helyzetben – különösen, ha a családi költségvetésünkre gondolok – ez nem is lebecsülendő dolog.

Sajnos kevés olyan ember akad, aki kertelés nélkül elmondja, mi nem tetszik neki egy írásban s mi az, amit jónak tart. Apám ‒ bár sohasem foglalkozott irodalomelmélettel, sem esztétikával ‒ vállalta ezt a feladatot. Amikor elküldtem neki egyik megjelent írásomat, néhány nap múlva dörgedelmes levélben válaszolt. Részletesen elemezte, hol, miért, hogyan tértem el a valóságtól, hol tódítottam, s mit hallgattam el. Azzal zárta a levelét, hogy ezt nem várta volna tőlem, éppen tőlem.

A következő hétvégén vonatra ültem és leutaztam hozzá.

A szokottnál kissé hűvösebben fogadott. Tisztára sepert gyalupadján ott feküdt a bűnjel: a kihajtott újság az én novellámmal. Piros ceruzával aláhúzva a kifogásolt részek, s mellé írva nagybetűvel: „EZ PEDIG NEM IGAZ!!”

nagypapa

– Ülj csak le – mondta –, majd én elmesélem neked, hogyan is volt az, amikor dédöregapád kitagadta a Terka nénédet! Össze-vissza firkálsz itt mindenféle badarságot! Tulajdonképpen nem is tagadták ki. ‒ És mondta, mondta, ízekre szedve a novellát, a mondatokat, sőt még a szavakat is. Olykor-olykor megpróbáltam ellentmondani, de hamarosan beláttam, hogy reménytelen vállalkozás. No meg érdekelt is a dolog, hiszen egészen más oldalról világította meg az általam kevésbé ismert részleteket, mint ahogy az én fantáziám kitöltötte az ismeretlen űrt.

(A két Lenkey című regény részlete)

A kerületi székváros főtere tele volt emberekkel. Nemzetőrök sorakoztak példás rendben, körülöttük hangoskodó, kardcsörtető férfiak, bámészkodó asszonyok, szájtátó, mezítlábas, mindenre kíváncsi gyerekek. Izgatottan várták, mivel zárul a kerületi házban reggel óta tartó egyezkedés a helyi nemesség, és Thun gróf császári, királyi biztos között. Ott volt a bámészkodók között néhány ráérő huszár is. Tiba Endre és Vincze Ferenc éppen a székházzal szemközti üzletbe indult suvickot venni, de látva a csődületet, elfeledkeztek jövetelük céljáról, s izgatottan várták, mi lesz ebből.

tamadas

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!