A ló két lábra állt és fölnyerített. Hosszú, fekete sörényét meglobogtatta a szél. Két hátsó lábán és a nyakán kidagadtak az erek. Várt. Türelmetlenül topogva nézett a rét szélén guggoló fehérre meszelt, piros cserepes házak felé.

Onnét jött a másik ló. Lehajtott fejjel bandukolt, mintha most is a szekeret húzná. Poros hátára vékony csíkokat rajzolt az ostor. Ő is fölnyerített, amikor meglátta a társát, de csak úgy jelképesen. Nem volt ebben a nyerítésben se izgalom, se fölindultság, se féltés, csak jelzés. Mintha azt mondaná: „jól van no, eljöttem, ha már ennyire akartad...”

 

 

– Keresnek még? – kérdezte a fésületlen, fekete sörényű, és orrával a házak felé bökött.
– Már a kutya se – lóbálta meg a fejét a másik. – Azt hiszik, a télen fölfaltak a farkasok. Meg se ismernének, olyan ápolatlan lettél. Már neved sincs. Csak ló. Ló... Látod, én Ráró lettem. Vigyáznak rám. Mondd: nem hiányzik a meleg istálló?
– Mondd: nem hiányzik a férfiasságod?
– Butaság... – felelt Ráró, majd letépett egy fűcsomót. – A ló az ló. Azt kell tennie, amit a gazdája jónak lát. Ha kiherélik, hát kiherélik. Így van ez már lóemlékezet óta. Ezért adják elé az abrakot, a szénát, ezért éjszakázhat meleg istállóban. – Lenyeltre a füvet és megrázta a fejét. – Te bizonyosan sokfelé jártál, mióta elszakítottad a kötelet. Nem tudod, melyik fű használ hasgörcs ellen? Délben oktalanul megtagadtam a parancsot. Belegázoltam a lucernásba és jól bezabáltam. Meg is vert érte a gazda. De ez még csak hagyján,... hanem nézd, hogy fölfújódtam!
– Nemhiába mondják ránk; oktalan állat. Azzal akartál elégtételt venni a gazdán, hogy elpusztítod magad? Bezzeg a szabadságot nem merted vállalni... Lemondtál a szerelemről, az önfeledt vágtatásról, önként igába hajtod a fejedet, csakhogy eléd tegyék a szénát, és esténként beállhass a jó meleg istállóba... Nem vagy te ló, te Ráró lettél! Érted? Egy elpuhult, patkolt Ráró!
– A gazda jó és okos – nyögte a másik és böffentett egyet. – Megvédett a farkasoktól. Menj már, hozd azt a füvet! Kérlek... nagyon fáj...
– Megteszem neked, mert a barátom voltál. Most is az lehetnél, ha nem lennél herélt. Nem a te bűnöd, hogy ebben az istállóban szült meg az anyád. Te csak gyönge voltál, és nem hitted el, hogy az ostorcsapás néha jobban tud fájni, mintha a farkasok marnának a véknyadba.
– Menj! Siess! Nagyon fáj... – könyörgött Ráró, és az oldalára dőlt.

A ló beleszagolt a friss keleti szélbe, és elvágtatott. Fekete sörénye a felhőkben lobogott. Szerette ezt az esztelen vágtatást. Olykor ok nélkül, a saját szórakoztatására is órákon át nyargalt réteken, dombokon keresztül. Soha nem érték utol a farkasok. Tudta, hogy valahol, az erdőn túl megtalálja azt a bizonyos füvet, amely megmenti a társa életét. Időnként megállt, beleszagolt a levegőbe, és futott tovább. És megtalálta a füvet. Mind letépte, ami a szájába fért, és pihenés nélkül iramodott vissza.

Megállt a dombtetőn, idegesen fölhorkantott. Valahol a rét szélén, a piroscserepes házak között kutyák ugattak. Kifinomult ösztöne menekülésre sarkallta. Bőre alatt összerándultak az izmok. Mellső lábával kikapált egy fűcsomót, a két hátsóval az ég felé rúgott, és rohant egyenesen a házak felé. Látta, amint a kutyák a védtelen Ráróra támadtak.

Amikor a közelükbe ért, a négy vicsorgó szuka rögtön utána eredt. Az egyik a farkába csimpaszkodott. Ezt egyetlen rúgással jobblétre szenderítette. A többi óvatosabban közeledett. A ló két lábra állt, és hagyta, hogy ugráljanak a patája után. Egyetlen harapással elzavarhatta volna őket, de nem engedte ki a fogai közül a füvet. Úgy forgott hát, hogy a lábukra lépjen.

Esteledett, mire a három kutya beismerte vereségét, s nyüszítve elsomfordáltak. A ló lábából, s szügyéből is folyt a vér, de a szájában ott tartotta az enyhülést hozó fűcsomót. Odaballagott Ráróhoz, elé tette és megbökte az orrával:

– Itt van, cimbora, elhoztam neked. Egyél! Most már nem történhet bajod.

A másik azonban nem mozdult, nem válaszolt. Patájával gyengéden megbillentette a fejét. Csak ekkor látta, hogy a torkán mély seb tátong. Átharapták a kutyák.

– Lónak születtél, Rárónak neveltek – mondta szomorúan – és látod, amint kilehelted a párádat, te sem lettél több, csak döglött ló. Hát akkor már százszor inkább a farkasok, mint ezek a nyüszítő szukák! Érted, mit mondok, te döglött ló?!

Letette mellé a füvet, és lehajtott fejjel elballagott a szürkület homályába burkolózó erdő felé.

Megrendelhető az emlékkötet!

hazatertliliomok

Születésének 75. évfodulóján válogatás jelent meg a szerző legsikeresebb írásaiból.
MEGRENDELHETŐ IDE KATTINTVA

Mottó

agoston szlogen2

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!