Ketten horgásztak a tó erdő felőli oldalán. Apa és fia. Az apa túl az ötvenen, a fiú alig tizenkét éves. Jól fejlett, értelmes kölyök, akár tizennégy évesnek is nézhetné az ember. A férfi erősen kopaszodó, derékban enyhén ereszkedő, mondhatni pocakosodó, akinek arcredőiből az éles szemű lélekbúvár egyetlen szempillantás alatt leolvashatja fél évszázad történetét. Nem túl vidám történet, de van benne egyfajta következetes naivitás, amit egy elavult, régi magyar szóval úgy jelöltek: becsület.

Apa és fia az erdős részen szerettek horgászni. Egyrészt azért, mert itt mélyebb a víz, másrészt a fák a kánikulai melegben is hűs árnyékot adtak. Igaz, itt nehezebb volt a lombok alatt bedobni a horgot, de egyedül lehettek, távol a város, a lakótelep zajától, és néha olyan dolgokat is meg tudtak beszélni, amire sehol másutt nem volt hely, alkalom.

ponty

Tavaly ősszel fedezték föl ezt a kis tavat. Tulajdonképpen eltévedtek. Almát szedni indultak a közeli kertészetbe, de rossz irányba fordultak. Amikor a szivattyútelep mellett kiszálltak a kocsiból, a fiú a két karját égnek emelve kiáltotta:

– Apa! Nézd, ez a mi tavunk, ezt kérem a szülinapomra!
– Rendben van, fiam, a tiéd – mondta az apja nevetve. – Szombaton ki is próbálhatjuk.
– Az öreganyádat, azt próbáld ki!... – motyogta a hátuk mögött a szivattyútelep őre. – Rohadt pénzeszsákok! Azt hiszitek, mindent megkaphattok a pénzetekért... A csöcsös Mari nem kéne még ráadásnak? Olcsón adjuk, szinte ingyen van!...– Aztán közelebb lépett és megragadta a férfi karját. – Ez a szivattyútelep tiltott terület. Idegeneknek tilos megközelíteni, menjenek távolabb!
– Elnézést... – makogta a férfi – mi csak nézelődtünk...
– Tudom, mind ezt mondják. A tó viszont nem eladó. Ebből szivattyúzzák ki három falu ivóvizét. A víz a Vízmű Társulaté, a hal meg a horgászegyesületé. Egyelőre még egyik se eladó. Csak nézni lehet, de azt se a szivattyúház tetejéről...
– Köszönöm a felvilágosítást – mondta a férfi –, de miből gondolja, hogy tavat akarok venni?
– Mert, hogy a fiúcska...
– Ó, hát ez csak játék – válaszolta nevetve. – Tudja, horgászok vagyunk, de ahol mi lakunk, ott nincs a környéken jó horgászvíz. Így aztán amerre csak járunk, mindenütt tavat, vagy folyót keresünk, ahol horgászni lehet.
– No, hát így már egészen más a leányzó fekvése – enyhült meg az őr. – Igaza van a fiának, ez tényleg nagyon jó horgászvíz. Magam is tanúsíthatom, mert több mint tíz éve horgászok itt én is.
– Ennek örülök. Adhatna néhány jó tanácsot, meg gondolom, azt is tudja, hol lehet napijegyet venni.
– Már hogyne tudnám: nálam. Mert, hogy olyan másodállás félében én vagyok a halőr is.
– Jövünk! Ugye jövünk? – lelkendezett a gyerek.
– Persze, hogy jövünk – hagyta helyben az apja. – Szombaton. Nagyon viszket már a botom egy jó fárasztásra.
– Akkor várom magukat – mosolyodott el az őr. – Aznap is én leszek szolgálatban.

Mentek is. Alig pirkadt az ég alja, a két horgász már ott toporgott a halőr bungalója előtt. Gyorsan megváltották a napijegyet, kipakolták a kocsiból a felszerelést, aztán irány az erdő alja. Az őr készségesen elmagyarázta nekik, melyik állásból fogta a legtöbb pontyot, hol van az akadó, merre szokott a nádba betekeredni a hal, sőt még azt is megmutatta, hogyan dobjanak, nehogy a horog a fák ágába akadjon.

Csodálatos napjuk volt. A férfi két jókora pontyot fogott, a fiú meg egy csomó keszeget. A fejük fölött egész nap madarak csicseregtek, vadak neszeztek a bokrok között. A vízen bukfencet vetettek a vízicsibék meg a vadkacsák. Vízipockok vadásztak a nád közt, és a nap olyan vidáman bukdácsolt a tó apró fodrain, mintha semmi más dolga nem lenne, minthogy őket felvidítsa. A végén már nem is nagyon törődtek a halfogással, hiszen tele volt a szák, csak a tájat nézték és beszélgettek. Olyasmiről beszélgettek, amiről a lakótelep betonfalai között soha, csak a szabad ég temploma alatt lehet nyugodtan beszélgetni. Istenről, a természet csodáiról, a megfoghatatlan végtelenről és a legfőbb csodáról, az emberről. Az emberről, aki olykor istennek képzeli magát, mégis ördögként viselkedik. A férfi mindent el akart mondani a fiának, amit a világról tudott. Nem válogatta meg a szavait, úgy beszélt hozzá, mintha hasonló korú felnőtthöz szólna. És a fiú megértette. Néha rákérdezett egy - egy ritkább szó jelentésére, de értette, mit mond a másik, s válaszolni is tudott a kérdéseire.

halasto

Innentől hétvégeken gyakran meglátogatták a tavat, a tavukat. Halat hol sikerült fogniuk, hol nem, de minden alkalommal jóízűeket beszélgettek. Ez a nap is úgy kezdődött, hogy bedobták a horgot, aztán a fiú megkérdezte az apját; szerinte mit jelent az a szó, hogy becsület, s miben különbözik tőle a tisztesség szó? No, erről aztán elvitatkoztak délig. Senki és semmi nem zavarta őket, legföljebb egy-egy maszatoló keszegkapás, amiből nem lett semmi.

– Kapufa – mondta a férfi bosszankodva, amikor a jókora bevágás után üresen húzta ki a horgot.
– Persze az is lehet – vélte a fiú –, hogy a rákok szedik le róla a csalit, vagy a kagylók. Emlékezz rá, hogy a múltkor is fogtunk vagy négyet! Az újságban olvastam, hogy az idén nagyon elszaporodtak a sekély vizekben. Hallod, hogy szentségelnek miatta a túlparton is?
– Rendben van, fiam, de azért a múltkor halat is fogtunk, nemcsak rákot.
– Nyugi, apa, majd jön a fél egyes kapás…

A kapás ha nem is fél egykor, de egy óra után megérkezett. Igaz, a bot spicce nem tört belé, csak meghajlott egy kicsit, mégis nagyon örültek neki. Óvatosan húzta partközelbe a férfi, a fia meg olyan elegánsan tolta alá a merítő szákot, mint a jól nevelt lakáj a főrangú vendég alá a széket. Megvolt az első haluk. Megmérték. Huszonkilenc centi volt a hossza. A szabvány harminc. Egyetlen centicske hibádzik...

– No, most mi legyen? – nézett kérdőn a fiúra. – Ha abszolút becsületesek akarunk lenni, vissza kell dobnunk a potykát. Ha csak úgy általában tisztességesek, akkor azt mondhatjuk, hogy ha csücsörít, akár meg is van a harminc centi. Lehet, hogy a mérce is csal... Egyetlen centicske ide, vagy oda...
– Tudod mit, apa? – gondolkodott el a fiú. – Most kivételesen legyünk csak úgy, általában tisztességesek. Tegyük be potyka urat a szákba, hadd lubickoljon. Aztán ha majd fogunk egy harmincöt centiset, becsületesek leszünk, és őt visszaengedjük.
– Szóval kompromisszum?
– Az, de az ő érdekében. Addig is nekünk drukkol.
Eltelt egy újabb óra, de nem volt kapás. Potyka úr vidáman ficánkolt a haltartó szákban, amikor a fejük fölött, a meredek partoldalon megjelent egy nagydarab, negyven év körüli férfi. Afféle hústorony, a kezében vaspálcával, a fülében alumínium karikával.
– No, öreg, hogy megy a hal? – kérdezte bizalmaskodva, s meg-megbillent az egyik lehajló ágba kapaszkodva. – Ebben a rohadt melegben inkább fürödne az ember, mint hogy horgásszon. Nekem is lenne jobb dolgom... Igaz, ti jól megvagytok itt az erdőben, kifogtátok a legenyhébb árnyékot. Van valami piád? Sör... vagy bor... vagy akármi... Kurvára megszomjaztam.
– Jó napot! – köszönt rá a férfi. – Vizünk van. Eredeti csapvíz. Igaz, nem túl hideg az sem, de hát reggel óta itt van velünk. A halőr háznál tankoltuk.
– Mi? Reggel óta itt rohadtok? Meg vagytok ti buggyanva! Én kijövök, bedobom a cájgot, aztán ha negyed órán belül nincs kapás, leköpöm a vizet, és megyek vissza a krimóba. Majd éjjel, akkor harap. Ezek a buzi napijegyesek, ezek szoktak itt strihhelni egész nap. Utálom őket, mint a... Meg is fingatom valamennyit, amelyik az utamba kerül. Ők csak ülnek itt a parton, a másik meg melózik, ha van mit. Ne félj, nem is tudnak nekem méretes halat mutatni!... Ti melyik faluból jöttetek? Még nem láttalak bennete-ket.
– Napijegyesek vagyunk – mondta a férfi szenvtelenül. – És maga kicsoda, ha szabad érdeklődnöm?
– Na, cseszd meg, öreg – röhögött föl a hústorony –, én vagyok ma az ügyeletes halőr. Mutasd a szákot! Szart se fogtál mi? Hülyék vagytok ti ahhoz... Napijegyesek...
– Van egy kis pontyom – vallotta be a férfi kényszeredetten. – Meg két keszeg... – és kihúzta a szákot a vízből.
– Kicsi. Innét látom, hogy nincs több huszonhat centinél. Visszadobod, vagy megmérjem?
– Csücsörítős harminc – mondta a gyerek. – Én mértem.
– Neked kuss van, öcsi! Értjük? Te majd akkor csücsöríthetsz, ha a bácsi megengedi. Na ja...
– No, de kérem!... – fortyant föl az apa.
– Neked is kuss van, öreg! Visszadobod, vagy én dobjam vissza veled együtt? Egyáltalán van napijegyetek, vagy csak úgy svarcban lopjátok a halat?

A férfi visszadobta a halat a tóba, aztán szó nélkül odanyújtotta a napijegyet. A halőr megnézte elölről, hátulról, miközben erősen kapaszkodni kellett a faágba, mert minduntalan megingott alatta a talaj.

– Oké, öreg, de hol a fogási napló?
– Az őrházban a horgászigazolványommal együtt. Azt mondta a...
– Kussolj, mert most megfogtalak! Elolvastam ám azt a szar horgászrendet, és az volt benne, hogy még a parton be kell írni a halat. Beírod?
– Be hát, ha lesz halam, és visszaadjátok a fogási naplómat.
– Gyere be érte!
– Majd a gyerek elkísér és visszahozza.
– Hú, de rafinált egy pasas vagy te, napijegyes! Oké, te vagy a nyerő, mert megérdemled, mint a tévéreklámban. Tudod, ha itt hagytad volna a botjaidat őrizetlenül, azt is elkoboztam volna. Mondom, hogy elolvastam a horgászrendet... De le is verem a szivattyúson, az biztos. No, gyere, te gyerek! Ellenőrizzünk.


fogasi naplo2
A kép forrása


Majd’ fél órába telt, mire visszaért a gyerek a fogási naplóval. Rosszkedvű volt, a fejét ingatta mentében. Lerítt róla, hogy a torkát szorongatja a sírás. Szó nélkül letette a naplót és elfordult.

– Mi baj, fiam? Történt valami? – kérdezte az apja.
– Ez a halőr... – csuklott el a hangja. – Én megölöm! Ahogy veled is beszélt, és engem is egész úton cikizett. Lehülyézett, meg azt mondta, hogy haltolvajok vagyunk. A többi horgásszal is kötözködött. A végén majdnem beledobták a vízbe.
– Ugyan, hagyd!... Látod, hogy tökrészeg.
– De akkor miért engedik ide? Azért, mert ő az erősebb, meg részeg, akkor neki már mindent szabad? Ő a tolvaj. Láttam, hogy a nád közül vette ki a szákot. Legalább öt ponty volt benne, pedig nem is horgászott. Vitte a kocsijához. Részegen beült, és elhajtott. És akkor még ő mer téged tolvajnak nevezni, aki szó nélkül visszadobtad a csücsörítős pontyot?! Tudod mit, apa? Én ezek között már tisztességes se akarok lenni!...

A férfi csak hallgatta a fia dühkitörését, és ott, legbelül igazat adott neki. Minél több az alma – gondolta magában –, annál több közte a férges. No de mégse lehet törvényerőre emelni, hogy a féreg legyen az úr az almáskertben...

Csak ültek szótlanul a tóparton, és nézték a mozdulatlan vizet. A vizet, ami sárgás, pocsolyaszínű volt, és undorító nyálkás, zöld moszatok úszkáltak a tetején. A nád közt békák brekegtek, és amikor egy-egy vízicsibe vagy vadkacsa nagy csobogással a vízre ereszkedett, pánikszerű menekülésbe kezdtek. Pedig nem is miattuk szálltak a vízre...

– Szedelőzködjünk – mondta a fiú keserűen – és menjünk a fenébe!
– Rendben van – bólintott az apja. – Ez a nap már úgy is az ördögé...
Éppen nyúlt volna a kapásjelzőért, hogy leakassza, amikor megindult a kis karika fölfelé, és akkorát koppant a boton, hogy a fiút is fölriasztotta ábrándozásából. A férfi reflexszerűen bevágott, és már pumpálta is kifelé a keményen védekező halat. A bot spicce jócskán meghajlott a súlya alatt.
– Pipáltasd meg, apa! – kiáltotta a fiú, és már ugrott is a merítőszákért.
A ponty sikeresen partot ért. Két-két és fél kilóra taksálták a súlyát. Nyurga volt, több mint ötven centi.
– No, ebben még az a részeges halőr se találhatna hibát – állapította meg a férfi, miközben kinyitotta a szák száját. Aztán új kukoricaszemet tűzött a horogra és jól meglódította az etetőkosarat. Még be se állt a zsinór, amikor felkiáltott a gyerek:
– Kapás! Apa! Kapás!
– A fenét! Hát látod, hogy még laza a damil...
– Nem azon, a másik boton!
– No, akkor vedd ki, édes fiam! Hadd látom, milyen horgász vagy!

A fiú ügyesen bánt a bottal. Néhány perc alatt partra tessékelte a másfél kilós pontyot. Most az apján volt a sor a szákolásban. Hanem a horgászszerencse már csak olyan, hogy egyszer nagyon kéreti magát, máskor meg azt is megadja, amit nem is kért tőle az ember. Hát nem ott volt az újabb kapás, míg az előző halat el se rakták? A fiú meg bevágott, s már húzta is a partra. Ez jóval kisebb volt, mint az előzőek. Csücsörítve se érte el nemhogy a harminc, de még a huszonöt centit se.

– Dobd vissza! – mondta a férfi. – Kicsi, meg különben is csak két nemes halra szól az engedélyünk.
– Nem! – villant a fiú szemében a dacos fény. – Akit haltolvajnak neveznek, az lopjon halat! Ha addig élek is, elviszem.

A két nagyobb potykát annak rendje - módja szerint bemutatták a halőrháznál, a kicsit a fiú vitte a kosár alján. Senkinek se tűnt föl. Már félúton jártak hazafelé, amikor megszólalt az apa:

– Hát... végtére is eredményes napunk volt. Három szép hal... Anyádnak lesz mit belerakni a halászlébe.
– Igen, apa – mondta a fiú szomorkásan –, de azért, tudod, én jobban érezném magam, ha csak a két nagyot kellett volna hazahoznunk.  

Előrendelhető az emlékkötet!

hazatertliliomok

Születésének 75. évfodulóján válogatás jelenik meg a szerző legsikeresebb írásaiból.
ELŐRENDELHETŐ IDE KATTINTVA

Mottó

agoston szlogen2

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!