csendélet tigrissel

Van az úgy, hogy az ember nem tudja eldönteni, melyik ujját harapja, mert mindegyik neki fáj. Így történt ez Durcival is. Kandúrként kapta a nejem az egyik kolléganőjétől, és amikor már teljesen belopta magát a szívünkbe ez az okos, játékos, bohém kis szőrgombóc, Maris néni, a szomszédasszonyunk kiderítette róla, hogy nőstény. Gyönyörű szép cicalány, akiért a kandúrok hamarosan szét fogják rágni a küszöbünket. No, de ez a dolognak csak az egyik oldala. Mit kezdjünk a születendő kiscicákkal?

Maris néni döntött. Elviszi vidékre a rokonaihoz. Azok szívesen befogadnák, mert jó egerésznek látszik. Ott majd csak meglesznek valahogy a kölykei is. Mi is döntöttünk: nem adjuk. Durci a miénk, és az is marad. Legföljebb a nevét nem a kandúrból vezetjük le ezután, hanem a durcásból. No igen, de mi legyen a kölykeivel?

 

Amikor a feleségem elvitte az állatorvoshoz a szokásos védőoltásra, megkérdezte tőle, mit lehetne tenni kiscica ügyben. Mármint azért, hogy ne szülessenek, mert nem lenne szívünk elpusztítani őket. Etetni meg képtelenség ennyi állatot. Nem is beszélve a ház lakóiról, meg Maris néni kutyájáról, meg...satöbbi... Azt mondta erre az orvos, hogy érti ő, nagyon is érti, miről van szó. Van egy kis műtéti beavatkozás, ami segít a dolgon... ivartalanítás. Az efféle városi szobacicáknál ezt szokták alkalmazni. Nem túl drága, a jószág is hamar fölépül a műtét után, és nincs gond az utódokra. Amint elmúlik a cica hét hónapos, meg lehet csinálni.

– Mi az, hogy meg lehet? – zsörtölődött Maris néni. – Ha már nem hagytátok, hogy elvigyem vidékre, ahol nagyon jól érezte volna magát az egerek között, kutya kötelességetek, hogy ivartalaníttassátok. Még csak az kéne, hogy a ti büdös macskáitok fölverjék az én kis Morzsim nyugalmát. Bele is hülyülne szegénykém, nem tudná eldönteni, melyiket kergesse a sok buta macska közül. Ti meg siránkoznátok, hogy már megint megfojtotta valamelyiket. Arról nem is beszélve, mennyire összevesznék veletek, ha összekarmolnák a dögeitek... Hát hiányzik ez nekem?!
– A jó szomszédságért mindent meg kell tenni – mondtam a nejemnek. – Ivartalanítunk. Nem nagy dolog; beleteszed a kosárba, elviszed az orvoshoz, a többit már ő elintézi.
– Rendben van, de miért pont én? – kérdezett vissza a feleségem. – Miért nem te teszed bele a kosárba? Az oltás után is rám haragudott a Durci, mert fájdalmat okoztak neki. Napokba telt, mire ki tudtam engesztelni.
– Jó, ezt belátom – mondtam –, de azt te is beláthatod, hogy nagyon furcsán néznének rám az emberek, ha én mennék végig a városon kosárral a karomon. Majd segítek az engesztelésben. Amíg te elviszed a rendelőbe Durcit, én hozok neki a piacról csirkemájat.

No, ebben megegyeztünk, meg abban is, hogy együtt megyünk el érte a műtét után, mert úgy igazságos, hogy egyszerre lásson mindkettőnket, ha fölébred. Hát ez nem egészen úgy történt, ahogy elképzeltük. Nem látott az szegény semmit. Ott feküdt a műtőasztalon kiterítve. Hasán a szőr leborotválva, a seb valami zöldes színű fonallal összevarrva, kilóg a nyelve, meg a szájából valami cső...

– Te jóságos Isten! – fordultam a zöld műtősköpenyt vető orvoshoz. – Él ez a jószág egyáltalán?
– Természetesen él, csak el van kábítva – mondta. – Nézze, ha egy kicsit meghúzom a nyelvét, visszahúzza. Most így jó neki. Estére már akár lábra is állhat. Három nap múlva kontroll, egy hét múlva kiszedjük a varratokat. Két héten belül újra a szekrény tetején ugrálhat.

Csak néztem ezt a magatehetetlen, alig pihegő jószágot, amelyik sokkal inkább hasonlított egy kidobott fahasábhoz, mint a mi kedves, játékos, huncut kis Durci cicánkhoz. Szerettem volna megsimogatni azt a selymes puha szőrét, összedugni vele a homlokomat... Azt se bántam volna, ha megkarmol, ha belém harap, de nem. Ő csak feküdt az asztalon mozdulatlanul, mintha már nem is akarna megmozdulni többé. „Ó, add Uram Isten, hogy meggyógyuljon, hogy újra az lehessen, ami volt! Ne hagyd, hogy én okozzam a vesztét!”

 

durci

Óvatosan belefektettük a kosárba és elindultunk vele hazafelé. A búcsúzásnál még a lelkünkre kötötte az orvos, hogy puha, meleg helyet készítsünk neki, s ne vegyük rossz néven, ha netán bepiszkít, mert ez most az állapotával jár. Az is lehet, hogy egy - két napig az ételt se fogadja el.

A fürdőszobában teljesen kinyitottuk a radiátor csapját, hogy jó meleg legyen. Elé ágyaztunk Durcinak egy nagy párnára, s körberaktuk rongyokkal, hogy le ne essen róla. Simogattuk, becézgettük. A feleségem megnedvesített egy darab vattát, azt tette a cica nyelvére. Láttuk, hogy jólesik neki. Egy idő után már hunyorgott is, meg bólintott egy picit. Mintha azt mondta volna: „Örülök, hogy itt vagytok körülöttem, hogy törődtök velem.” Felváltva ücsörögtünk mellette. Őriztük, mint a nagy beteg embert szokás, és lestük minden kívánságát. Ha megmozdult, máris szóltunk a család többi tagjának: „Nézzétek, már a fülét is megmozdította!” vagy „ Oda nézz! Kunkorítja a farkát!” Én ígéretemhez híven megvettem neki a piacon a legszebb csirkemájat. Oda is vittem, a tenyeremből kínáltam, de csak lehunyta a szemét és elfordította a fejét. Pedig már a műtét előtti napon se kapott enni.

– Ne erőltesd, ha nem kell neki – intett a feleségem –, majd kérni fogja, ha megéhezik. Inkább egy kis vizet csöpögtess a szájába. Azt biztosan elfogadja. – És valóban elfogadta. Kávéskanálból csöpögtettem a nyelvére. Erre akár magam is gondolhattam volna, de végtére is a nejem volt érettségi után vagy három hónapig segédápoló...

Lefekvéshez készülődve azon tanakodtunk, hogy be kellene hozni a szobába párnástul, rongyostul a radiátor elé, hogy éjszaka is szemmel tarthassuk. Igen ám, de mi lesz akkor, ha beteljesül az, amire a doki figyelmeztetett, és összerondítja a környezetét? Még csak haragudni se lehet rá. Így aztán maradt a fürdőszobában, mert azt mégiscsak könnyebb föltakarítani, s a tévét nézve minden reklámszünetben kimentünk megsimogatni. Lassan ébredezett a kábulatából. Időnként megpróbált lábra állni, tett néhány reszkető lábú, bizonytalan lépést, aztán leült, vagy visszahanyatlott. Megsimogattuk és visszavittük a helyére.

Éjféltájt arra ébredtem, hogy a fiam kétségbeesett arccal rázza a vállamat.
– Bocs’ apa – mondta. – Kint voltam megnézni a Durcit. Elveszett. Nincs a helyén.
– Biztos?
– Biztos. Gyere, nézd meg!

Kipattantam az ágyból. Valóban üres volt a párna. Hívtuk, keresgéltük, sehol a macska. Már – már a legrosszabbra gondoltunk, amikor halk nyávogást hallottunk a konyhából, a gáztűzhely mögül. Ez volt az első búvóhelye, amikor hozzánk került. Kényelmetlen, szűk hely volt, de valahogy bepréselte magát. Nagy nehezen kicsalogattuk. Vittük volna vissza a fürdőszobába. Ő azonban megfordult és kissé szédelegve, támolyogva, de odabotorkált az alomhoz és elvégezte a dolgát. Akkurátusan elkaparta, aztán nagyot szusszantva rám nézett. Mintha azt mondta volna: „No, most már vihettek, megmutattam, milyen a macskabecsület.”

Másnap reggel Maris néninek is eldicsekedtünk vele, milyen rendes a mi cicánk. Még ilyen elesett állapotában is tudja, mi a dolga, meg az illem.
– Hát hallod – mondta –, ha ennyire rendes ez a ti macskátok, már szinte sajnálom, hogy nem lesz kölyke. Kedvem lenne befogadni a Morzsim mellé. De ha jól meggondolom, akár őt is átvállalhatnám, hiszen ti úgyis kandúrt akartatok. A műtét költségét meg akár ki is fizetem.
– Szó se lehet róla - mondtam. – Durci a mi cicánk, és az is marad. Mi vagyunk az ő családja. Végtére is miattunk kell élete végéig vénkisasszonynak maradnia.

(Az írás megjelent a Csendélet tigrissel című kötetben)
(Durci ma is a családunk tagja. 12 éves, jó egészségnek örvend. Reggelenként mellettem ül az asztalnál és dorombolva várja kezemből a falatot.)

 

Megrendelhető az emlékkötet!

hazatertliliomok

Születésének 75. évfodulóján válogatás jelent meg a szerző legsikeresebb írásaiból.
MEGRENDELHETŐ IDE KATTINTVA

Mottó

agoston szlogen2

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!