Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör... Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres. Most mégis a tollam szántja a papírt, s csak álmaimban söpröm le a gyalupadról a vidáman bucskázó forgácsnyelveket.

No, de ne vágjunk az események elé! A régi fénykép egy tejfölös hajú ifjú emberkéről készült, aki egy pokrócon ül, s méltatlankodva kapkod a fejét csiklandozó gyaluforgács után. Természetesen én ültem a pokrócon, s a forgácsot boldog mosollyal tartó idős férfi a nagyapám.

Nagyapammal

Most is érzem a friss forgács erdőt idéző fenyőillatát. Amint a hosszúorrú ropánt gyalut végigtolták a deszkán, a fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Ha kellő lendülettel tolta meg a mester, olyan hosszú lett, akár a deszka. És hófehér, mint a patyolat. A pad alá söpörték, onnét válogattuk ki a leghosszabbakat. Például nyaklónak, ha lovasdit játszottunk, vagy loknis haj gyanánt az udvaroncnak. S ha nagyanyám szólt, hogy begyújtana a tűzhelybe a készülő ebéd alá, felnyaláboltunk egy ölnyit, rá néhány lehullott deszkadarabot, s már füstölt is a kémény. Tejfehér füstje volt, akár a tavaszi égen sorjázó bárányfelhők. És karácsonyt idéző gyanta illata.

Buksi, a kutyánk, meg Bibika, nagyanyám tarka macskája nagyon szerettek a puha forgácsban hemperegni. Meg én is velük. Ott birkóztunk, heverésztünk naphosszat a gyalupad végében, és hallgattuk a be-betérő kuncsaftok érdekesebbnél érdekesebb történeteit. Együtt hegyeztük a fülünket, nehogy egyetlen szó is elkerülje a figyelmünket.

Irénke, az első nagy szerelmem azt kérte, bababútort csináljak neki, mert az apja megígérte ugyan karácsonyra, de a Jézuskának csak egy pár kesztyűre futotta. Apám a bajsza alatt somolyogva nézte elkeseredett ügyetlenkedésemet. Nem szólt, nem akarta megsérteni a nyolc és fél éves önérzetemet. Aztán reggel, mielőtt az iskolába indultam volna, a kezembe nyomott egy kis csomagot. Az volt ráírva: „Szeretettel Irénkének”. Meg egy kis fenyőág, alig arasznyi.

Egy nap, amikor már az én ajkam fölött is pelyhedzeni kezdett a bajusz, apám a kezembe adta nagyapám elárvult gyaluját. Végigsimította a tenyérhez kopott szerszámot, s fátyolos hangon mondta:

– Próbáld ki, fiam!

Kipróbáltam, és sikerült. Először meg-megakadva egy csomóban, aztán egyre simábban siklott a hosszúorrú gyalu a deszkán. A vidáman fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Olyan hosszú, mint a deszka, és hófehér, akár a patyolat.

Tavasz volt, rügyfakasztó, virágpattintó tavasz. Meg iskolai szünet is. Bent dolgoztam apámnál a műhelyben. Délután három- négy órára járhatott az idő. A nap épp odatűzött a gangra. Apám kezében megállt a fűrész, cinkosan rámkacsintott, s azt mondta:

– Gyere, lazítsunk egy kicsit! A munka megvár, de a nap lemegy...

Lazítottunk ketten, apámmal. Csak ültünk a gangon az öreg padon, és nem csináltunk semmit. Néztük a kertet, a virágokon zümmögő méheket, és szívtuk magunkba a délutáni napsugarakat. Aztán egyszer csak újra huncutul megvillant a szeme.

– Te, fiam, én megéheztem – mondta. – Tudod mit? Kezdjük meg a sonkát.
– A sonkát? - kérdeztem vissza. Nagyanyám húsvét előtt soha nem engedett hozzányúlni. Azt mondta, bűn lenne megcsonkítani.
– Azt hát. A miénk, nem? Én fölmegyek a padlásra, hozok le belőle mindkettőnknek, te meg addig szedjél hozzá a kertből zöldhagymát! Nem kell ezt nagyanyádnak megtudnia...

És a padon ülve, a napon sütkérezve apámmal bicskával szeltük a sonkát kenyérrel és zöld hagymával. Csak úgy harsogott a fogunk alatt. Én még életemben nem ettem olyan finom sonkát. És hogy még nagyanyámnak se kell megtudnia...

De hiszen nekem közös titkom van apámmal! – hasított belém a felismerés. – Én már tulajdonképpen egyenrangú felnőtt vagyok... És ettől a gondolattól olyan vidáman röpködtek a gyalumból a forgácsnyelvek, mint amilyen vidáman kergették egymást a bárányfelhők a tavaszi égen.

Lám, a bohém bodor felhők tovaszálltak, már csak a tollam kutatja a nyomukat. S apám műhelyéből se maradt egyéb, csak egy kis nagyoló gyalu a szekrényem polcán.

(A bicskafaló csuka c. kötet)

 

Megrendelhető az emlékkötet!

hazatertliliomok

Születésének 75. évfodulóján válogatás jelent meg a szerző legsikeresebb írásaiból.
MEGRENDELHETŐ IDE KATTINTVA

Mottó

agoston szlogen2

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!