Jusztinka néni fölkereste a vízvezetékszerelő mestert, és el-mondta, mit akar. Teljes fürdőszoba felújítást. Még azt is hozzátette, hogy sürgős lenne a munka, mert műtét előtt áll, és a kórházba vonulása előtt szeretné lerendezni az ügyet.
A mester a száját húzogatta, tarkóját vakarta, s egyre azt hajtogatta, hogy rengeteg dolga van, nem is tudja, fölvállalja-e ezt a munkát. Talán ha a Váciék gázszerelését elhalasztaná a nyárra, akkor esetleg be tudná illeszteni a programjába, de hát annak ára van...

‒ Mennyi? ‒ kapott a szón Jusztinka.
‒ Az attól függ... Először is csaptelepet, meg csöveket kell beszerezni ‒ magyarázta Tóth. ‒ Na most, azt is el kell dönteni, hogy megelégszik-e az eléggé megbízhatatlan hazai csapokkal, vagy osztályon felüli, egy életre szóló import csapot akar. Mondjuk svájcit. Aztán időbe kerül az anyagbeszerzés. Sok időbe, mert meg kell ám azt nézni, mit vesz az ember. Ezek a csibész kereskedők úton-útfélen átverik az embert. Márpedig az idő pénz. Tetszik érteni?
‒ Értem, hát. Azt mondja, mibe kerül!
Mondta. Külön az anyag árát, az áfát, az egyenes-meg a helyi adót. A végeredményen maga is meglepődött, de ha már kimondta...
‒ Jól van, csinálja! ‒ bólintott rá elszántan az öregasszony. ‒ De mire kijövök a kórházból, készen legyen! A kulcsolt megkapja a szomszédasszonyomtól.
‒ Ahogy te kijössz a kórházból... ‒ gondolta magában a szerelő. ‒ Söprűnyélen lovagolva, vagy két szál deszka közt...

korhaz

Egy hét múlva bevonult a kórházba. Néhány nap múltán megoperálták, és mit ad Isten, sikerült a műtét. Az orvosok csodálkoztak leginkább a gyors javulásán...

Ezt a bizonyos gyors gyógyulást is övezte némi félreértés, ugyanis azért ment ki a folyosóra, hogy két műtét közt meglesse a főorvost, aki operálta, és a zsebébe csúsztassa a borítékot, amit neki szánt. Igen ám, de hiába várta, mert az orvos akkor már éppen Berlin felé autózott, ahol harmadnap kellett munkába állnia. Átadta hát a borítékot a főnővérnek, hogy juttassa el neki. Ő meg éppen nyakig ült a sokat szidott fölösleges adminisztrációban, s annyira megörült az adománynak, hogy zavarában beírta az ágyelosztó listára, hogy a négyes ágy üres...

Jusztinka néni meg ahelyett, hogy a jobblétre szenderült emberét követte volna, tovább sétálgatott a folyosón. A szomszédasszonyától azonban megüzente a vizes Tóthnak, hogy igyekezzen a munkával, mert egy hét múlva otthon akar fürödni a saját fürdőkádjában.
A vízszerelő a maga nyugodt tempójával dolgozott és eleresztette a füle mellett az üzenetet. Már kétszer is elhatározta, hogy bemegy a városba megvenni a csapokat, meg a szükséges anyagot, de mindig közbe jött valami. Nem is idegesítette magát ezen, hiszen az egyik nagybátyját is abban a kórházban műtötték torokrákkal. Ő is jobban lett, sétálgatott a folyosón, aztán egy hét múlva értesítették a családot, hogy meghalt. Esténként be-benézett a kocsmába, meg-iszogatta a maga két-három korsó söröcskéjét és meghallgatta az aktuális falusi pletykákat. E foglalatossága közepette ült oda az asztalához Soós Lukács, aki a közeli városban szokott kukázni, meg vasat gyűjteni, mert hogy a szegény embernek is élnie kell valamiből.

‒ Az a helyzet jóbarát ‒ ült mellé a korsó sörével ‒, hogy van némi vízcsapkészletem eladó. Nem érdekel véletlenül? Olcsón adom. Nagyon szép, nagyon jó vízcsapok. El se adnám, ha nem kellene annyira a pénz. No, de hát tudod, az asszonynak az Isten pénze se elég...
‒ Állítsd le az óhéber dumádat, jóbarát! ‒ mondta a vízszerelő és odakoccantotta a poharát a másikéhoz. ‒ Csempész áru, vagy loptad?
‒ Ne csináld már, drága jó pajtásom! Akár számlát is adhatok hozzá.
‒ Az más. A tiszta üzlet mindig érdekelt. Hiszen tudod...
‒ Persze, hogy tudom ‒ vágta rá Soós. ‒ A becsület az becsület. A múltkori szállítmányt is ötven százalékos engedménnyel adtam. Mikor vihetem át az árut?
‒ Mondjuk holnap este. De otthon ne felejtsd a számlát, mert akkor ugrik az üzlet!
‒ Ejnye, hát olyan havernak ismersz te engem?

A cucc megérkezett, és Tóth teljes erőbedobással nekikezdett a fürdőszoba felújításnak. Ez a teljes erőbedobás azt jelentette, hogy reggel, a tett helyszínére érkezés előtt két felest bedobott az éppen útba eső kocsma hivatalban. Ettől jól megéhezik az ember, s muszáj ráverni néhány tojást a sült szalonnájára. Hol? Hát a konyhában, ahol dolgozik. Ebédig nincs is több pia, hacsak valaki üzleti tárgyalás közben meg nem hívja egy korsóra. Ebéd után, az más. Akkor kell a szesz az emésztéshez.

Reggel a szomszédasszony beengedte, este meg visszakérte tőle a kulcsot. Másnap viszont valamiért be kellett mennie a városba és a férjére bízta az iparost. A szomszéd a kórházban dolgozott portásként. Kíváncsi ember lévén átment vele, hogy megnézze, hogyan halad a munka. Csak nézett, s nem tudta eldönteni, mi a furcsa abban, amit lát. Sokszor megfordult már ebben a fürdőszobában, ismerte minden zeg-zugát, most mégis volt benne valami furcsa, idegen. Nem szólt róla a mesternek, csak úgy magában töprengett. Mit is mondhatott volna? Csak amikor a felesége megjött a városból, és bement a fürdőszobába kezet mosni, akkor villant az agyába a felis-merés. A csapok! A kórházi vécékből ellopták az összes vízcsapot. Pont ilyenek voltak azok is, mint amilyet az imént látott. Tavaly szerelték föl a kórházban, és úgy két hete szőrén-szálán eltűnt valamennyi. Érdekes... Másnap meg is szólította a vízszerelőt.

‒ Mondja, Tóth úr, hol vette ezeket az érdekes csapokat? Azt hiszem előbb-utóbb nekem is le kell cseréltetnem az enyémet. Csöpög.
‒ Csak szóljon, Simon bátyám, szívesen megcsinálom. Ezek megbízható, jó csapok. Nem olyan selejtesek, mint a hazaiak. Ez svájci termék. Olyan megbízható, mint az órájuk.
‒ Érdekes ‒ ingatta a fejét a szomszéd. ‒ Épp ilyenek voltak azok is, amiket a kórházból elloptak. Állítólag a rendőrség már a tolvajok nyomában van. Azt magyar gyártmánynak mondták.
‒ Nekem számlám van róla, ha éppen arra gondol...
‒ Nem gondolok én semmire, csak ez a szegény öregasszony elég nagy árat fizetett érte. No, meg azért, hogy készen legyen, mire hazaér. Nekem nem úgy tűnik, mintha maga olyan nagyon törné magát miatta. Úgy beszél, mintha nem is lenne fontos ez a munka.
‒ Maga meg úgy beszél, mintha értene a vízvezeték szereléshez, pedig fogalma sincs róla. Ez szakma, uram! Komoly mesterség. Nem olyan, mint a porta, hogy csak ülünk a hátsó felünkön, és nézünk a semmibe! Aztán mire kialusszuk magunkat, kiderül, hogy kilopták a fél szemünket. Vagy éppen a vízcsapot.
‒ Dumája, az van ‒ bólintott rá idegesen a portás. ‒ Meg mellénye is akkora, hogy másik három gyorstalpalós mester is beleférne. Hanem azért azt a svájci csapot, meg a számláit megnézném! Na hallja, ennyi pénzért...
‒ Maga csak ne nézegessen semmit, és ne számolgassa az én pénzemet, mert netán találhat valahol egy követ, amiben megbotlik a lába. Érti, mire gondolok? Én becsülettel megdolgoztam azért a pénzért. Jó, egy kicsit elcsúszott a határidő, de hát ki a fene gondolta volna, hogy ez a vénasszony egyszer mégis kijön abból a kórházból?

 

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!