A kertben üldögéltek a kispadon, és a fák ágain fecserésző rigók énekét hallgatták. Ösztönösen kereste egymást a két öreg kéz, és egymásba kulcsolódott, amint összetalálkoztak. A nap éppen lebukóban volt a nyugati ég alján. Körötte fehér felhők fodrozódtak, és mintha valami piros tóba temetnék, közéjük fröccsent egy-egy bíborszín napsugár.

pados

‒ Pont olyan ez a kép, mintha a giccsmúzeum számára készült volna ‒ állapította meg a férfi. ‒ Életkép a békés tizenkilencedik század végéről. De ha hinni lehet a naplementének, hamarosan feltámad a szél és hűvös lehelettel búcsúzik tőlünk az este. Terítsd magadra a pulóvert, meg ne fázz!

‒ Még mindig meleg van ‒ állapította meg az asszony. ‒ Dél körül meg szinte perzselt a nap. Volt vagy harminc fok. Már szinte nincs is tavasz. A fagyosszentek után rögtön jön a nyár. Érzed ezt az illatot? Egyik napról a másikra kivirágzott az akác.
‒ Azaz, hogy az ákác, mondaná a Julis nénéd, és rögtön meg is töltené a nagy vájdlingot akácvirággal, hogy bort erjesszen belőle. Illatos hárslevelűt.

Az asszony szája mosolyra húzódott, és rábólintott, ahogy megelevenedtek az emlékei. Julis néni volt az a találékony nagynénje, aki bármiből tudott bort erjeszteni egy kis cukor hozzáadásával. Aztán kimérte a szomjas férfiaknak a nyári konyhában. Sokan irigyelték tőle azt a kis pénzt, ami ezzel keresett, de előbb-utóbb mind megfordult a bögrecsárdában. Mikor is volt ez? Valamikor a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején. Hátulgombolós kislány volt még akkor. Inkább csak arra emlékszik, amit az öregek meséltek róla.

Bálint, a férje elesett a háborúban. Valahol a Kárpátokban, vagy a Don mellett lelte halálát szegény. Ott maradt Julis a két gyerekkel, az idős apóssal, anyóssal, meg a gazda nélkül maradt gazdasággal munkáskéz nélkül. Lett volna nem is egy, aki szívesen felült volna a bakra a lovak mögé, meg az ágyába is bebújt volna, de Julis válogatós asszony volt, akárkit nem engedett a szoknyája alá nyúlni.
Akit szívesen fogadott volna, nem kopogtatott, más meg nem kellett.

Azt mondják, a baj olyan portéka, ami sosem jár egyedül, és az egyik magához vonzza a másikat. Jött a hír a községházáról, hogy kuláknak nyilvánították. Lesöpörték a padlását, kiürítették a pincéjét, de még mindig ott állt az ajtóban a végrehajtó, hogy vigye az ágyát adóba. Bor már nem volt a pincében, de a góréban volt még egy kis kukorica. Lemorzsolta, megdarálta, ahogy egy okos könyvben olvasta, tett hozzá vizet az udvari kútból, meg cukrot a titkos spájzból, aztán ez a cefre elkezdett forrni. Ittak már ennél jobb bort a végrehajtó segédei, de ettől is a falnak lehetett menni. Rá is írták a tanácsi papírra, hogy nincs mit végrehajtani. Éppen akkor virágzott az utcasoron végig az akác. Bizony bor lett abból is, akár csak a bodzából, meg a meggyből. Így maradt meg Julis néni ácsfaragta öreg ágya.

‒ Te, Márti! Én már nem is emlékszem, hogyan lett a Julis néniből pálinkafőzdés ‒ nézett az asszonyra a férfi.
‒ Hogyan, hogyan? Hát úgy, hogy jöttek a pesti elvtársak és megalakították a téeszcsét. Unalmukban ők is megkóstolták az akácvirágból erjesztett borát, és nekik is ízlett. Ingyen is volt, kellőképp föl is bátorodtak tőle... Hát így. Sok volt a cefre, kinevezték pálinkafőzdésnek. Még mindig jobb volt, mint a határban a tűző napon éhbérért kapálni. Oda járt ellenőrizni az elnök is, aztán a Jóska gyereknek kijárt a megyénél egy téesz ösztöndíjat. Így lett belőle agronómus.
‒ Aztán meg valamiféle megyei korifeus, végül mezőgazdasági vállalkozó. Az ő nevére került három falu határa. Ha véletlenül fölébredne az öregapja és meglátná a régi földjén a Jóska gyerek vadonatúj terepjáróját, amelyiket hivatásos sofőr vezet, ugyancsak elcsodálkozna.
‒ Vagy éppen rábólintana, hogy jól van gyerek, ezt ügyesen csináltad. Magyar embert üldözte a tatár, sanyargatta a török, kifosztotta a német, meg az orosz, de valahogy mindig talpra állt. Vagy ha mégsem, legalább feltérdelt. Ha mást nem talált, hát erjesztett kannás bort az akácvirágból, vagy szagos pálinkát akármiből. Nem az íze a fontos, hanem hogy ütős legyen és falnak menjenek tőle az végrehajtó segédei.
‒ Nem hiába mondják, hogy a történelemkönyveket mindig a győztesek tollnokai írják. Vajon a Jóska gyerek vázájában is úgy virít a hófehér akácfavirág, mint hajdan az anyja asztalán? Az én nagyanyám gangja előtt is volt egy gyönyörű lilaakác. Ő japán akácnak mondta és elvezette az ágait, mint a szőlőlugast. A virágja is olyan fürtökben csüngött, mint a szőlő. Csodájára jártak a helybeliek.

Elhallgatott, a keze is megállt két kósza mozdulat között.

‒ Nekünk is volt olyan ‒ mondta az asszony. ‒ Folytasd, hallgatom!
‒ Á, nem érdekes, csak eszembe jutott valami... Nézd azt a két megkergült gerlét, ott, a barackfán! Úgy kergetik egymást, mintha ölni készülnének. Aztán meg...
‒ Édes fiam, ezt nevezik szerelemnek. Emlékezz csak rá, mi se voltunk jobbak! Jobbak? No hiszen... Meg mihez képest?
‒ Hát persze ‒ bólintott a férfi, aztán elharapta a szót, és úgy tett, mintha a gerléket figyelné, pedig a gondolatai nagyon messze jártak. Valahol a lilaakácoknál.

A nagyanyja akkor már túl volt a hetvenen, a tyúkokkal feküdt. Igaz, nagyon éberen aludt, de úgy tett, mintha semmiről se tudna. Soha nem árulta el Ferkó szüleinek, mit hallott beszűrődni a tornácon álló padról, pedig akár pletykálhatott volna, mint a többi vénasszony, mert történt egy s más a lilaakác árnyékában.

Tavasz volt, bódítóan illatozó tavasz. A Ferkó gyerek meg fülig szerelmes a Vargáék Katájába. Neki se volt ellenére a dolog, nem söpörte le magáról a fiú kezét, bárhová esett is a simogatása. Randizgattak, beszélgettek, szemmel majd fölfalták egymást, de mindig akadt egy-két kéretlen szemtanú, aki miatt el kellett búcsúzniuk a kapuban. Ekkor jutott eszébe Ferkónak a nagyanyja gangja a kis paddal, meg az akáclugassal. Ott senki se lesheti meg őket. Nem is leste. Legföljebb a nagymama, aki süketnek tette magát, de ha netán meghallott is valamit, azzal vigasztalódott, hogy ezek legalább meg merik tenni azt, amihez annak idején neki nem volt mersze.

Egy nap aztán becsapott a mennykő. A Kata pityeregve borult a Ferkó vállára, hogy bizony már egy hete késik a menzesze.

‒ Semmi baj ‒ kapta föl büszkén a fejét fiú. ‒ Elveszlek feleségül.
‒ Papírnak nem rossz... ‒ szepegte a lány. ‒ A gyereknek lesz neve, de hol fogunk lakni, miből élünk, és mit szól hozzá az apám? Először is szíjat hasít a hátamból, aztán kitagad gyerekestül.
‒ Apáddal majd beszélek én, mint férfi a férfival. Aztán keresek valami munkát. Akármit, amiért fizetnek, aztán majd csak kialakul. Te befejezed az iskolát, a többit meg majd meglátjuk. Az én szüleim is albérletben kezdték az életüket.
‒ Albérlet... ühüm... ‒ bólintott rá citromba fagyott arccal Kata. Letépett egy szál virágot a lilaakácról, és búcsú nélkül indult a kapu felé. Visszafordult és csak annyit mondott: ‒ nyugi, megoldom.

Megoldotta. A barátnője hozta a búcsú levelet, amiben mindössze annyit írt, hogy ne keresse többé, és ott helyben égesse el a levelet. Megtette.

‒ De elhallgattál, Ferikém! ‒ paskolta meg a kezét Márta. ‒ Valami rossz emléket idézett föl a lilaakác?
‒ Ugyan... Csak elméláztam egy kicsit...

Ezt mondaná el neki? Minek, Olyan régen történt, és annyira nem befolyásolja a kettejük kapcsolatát, hogy szóba hozni se érdemes. No, meg tulajdonképpen szégyelli is, ha rá gondol. Sérti a férfiúi hiúságát, a büszkeségét, meg minden. Fátyolt reá! Egészen más ember lett ő ezután. Nem is egy barátnője volt még a Márta előtt, de ezekről soha nem beszéltek. Ő se kérdezte meg soha, ki volt előtte, és mit jelentett. Aki a múltat nem tudja eltemetni, magának állít sírkeresztet. Élni kell, és mindig úgy, ahogy éppen lehet. Mit számít az, hogy ki az ember főnöke, kinek kell igent mondania, kinek nemet? Aki fizet, annak a nótáját húzza a cigány. A fiatalok meg csináljanak maguknak új világot, ha tudnak. Aztán hirtelen a gerlékre mutatott.

‒ Látod, csak megtalálták egymást...

Közben az asszony is mélyeket hallgatott és átengedte magát az emlékeinek. Persze, hogy neki is volt első szerelme. Volt KISZ-tábor is, meg szakszervezeti üdülő. Az egyik szép volt, a másik fájt, de ha elmondaná a férjének,csak egyfajta önigazolásnak érezné az egészet. Akkor és ott azt kellett tenni, most meg jobb, ha hallgat róla az ember. Könnyen beszélnek a mai fiatalok. „Hogy bólinthattál rá, anya, miért nem küldted el a francba?” Talán azért, mert a hősök két méter mélyen nyugszanak. Nem értik. Miért is értenék? Ő se értette az anyját, amikor az orosz katonák elől bújtatták és korommal festették be az arcukat a lányok, hogy csúnyának látszanak.

‒ Emlékszel még a Bajaira, aki a Tümpexnél volt a főnököm? ‒ paskolta meg a férje kezét Pótáné. ‒ Miatta kellett otthagynom a céget, pedig nagyon jól fizettek.
‒ Ő volt az a nagydarab állat, aki a szoc.hazáért érdemrendjével kérkedett? Egyszer majdnem nekimentem egy vállalati bulin.
‒ Igen, emlékszem rá. Aztán kiderült, hogy nem is ő volt ötvenhatban karhatalmista, hanem az apja. Ezért került be felvételi nélkül az egyetemre. A minap láttam a tévében. Teli szájjal szidta a szocialistákat.
‒ Többször mondtam már neked, hogy a tévében soha ne nézd a híreket, meg a reklámokat. Csak a vérnyomásod megy föl tőle.
‒ Hát mi a fenét nézzek? A tömeggyilkos akciófilmeket, a horrort, vagy a földönkívüliek támadását?
‒ Most panaszkodsz, kedvesem, vagy azzal dicsekedsz, milyen sok csatornával kényeztet a szolgáltató? A nemzetközi futballmeccsek például egészen magas színvonalúak.
‒ Tudod mit? ‒ fortyant föl az asszony. ‒ Nézzük inkább a galambokat! Az interneten már a kis gólyák kelését is egyenesben közvetítik az állatvédők. Ja... A gólyákról jut eszembe. A minap olyan sejtelmesen beszélt Ildikó lányunk a skypeon... Mintha azt pedzegette volna, hogy terhes. Neked nem mondta?
‒ Nem is tudom... Mintha... Elképzelhető, hogy lesz egy magyar unokánk is? Kétszáz kilométer mégis csak kevesebb, mint a kétezer.
‒ Amikor meghirdették ezt a fiatalokat hazahívó kormányprogramot, azt hittem, hogy Gyuszikáék is hazaköltöznek. Még elég kicsik a gyerekek ahhoz, hogy magyar iskolába írassák őket. Azt persze nem tudhatom, hogy Helga hogyan tud megbirkózni a magyar nyelvvel. Lehet, hogy az ő életük se könnyebb, mint a miénk volt? Az biztos, hogy más, de nem hiszem, hogy könnyebb lenne. Nem tudom, Ferikém. Egyre inkább csak egy buta, öreg nyugdíjas vénasszonynak érzem magam, aki mellett elfut a világ.

‒ Szívesen mondanék ellent neked, de félek, hogy nem lenne igazam. No, de végre itt a tavasz, legalább ennek örüljünk!

Sokáig hallgattak, aztán megszólalt az asszony.

‒ Te, Feri! Megtennéd az én kedvemért, hogy elballagsz a sarokig, és hozol nekem egy letört akácágat? Szívesen bele tenném a vázába a Julis néni emlékére.
‒ Az egyik kertből láttam kilógni egy lilaakácot. Tegyük hozzá azt is!

Póta Ferenc elballagott a sarokra. Kétszer is körülnézett, hogy senki se lássa, aztán letörte a kiszemelt akácágat. Azt szagolgatták a kis padon, míg el nem sötétült az ég alja.

 

Megrendelhető az emlékkötet!

hazatertliliomok

Születésének 75. évfodulóján válogatás jelent meg a szerző legsikeresebb írásaiból.
MEGRENDELHETŐ IDE KATTINTVA

Mottó

agoston szlogen2

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!