Március… Rügyfakasztó, esőáztatta március. A költöző madarak hónapja… Vagy éppen hófelhőkergető, mint amikor Keresztúrra költöztünk húsz évvel ezelőtt. Március elseje volt nyolcvanhétben. Úgy gondoltuk, akkorra már elolvad a hó, panyókára vethetjük a kabátot,és ragyogó napsütésben kocsikázhatunk át Újpalotáról. Néhány nappal előbb még ezzel kecsegtetett az időjárás. Aztán fordult egyet a szél, és a költözködés napján elkezdett esni a hó.

A bútorszállítók, mint mindig, ha szorít az idő, késtek. Ott toporogtunk a szoba közepére tornyozott papírdobozok között és percenként néztük az órát. Az ablakhoz rohantunk minden fékcsikorgásra, hátha ők jöttek. Aztán kiálltam a sarokra a buszfordulónál, nehogy eltévedjenek, meg a járda mellől igyekeztem elküldeni a parkolót kereső autókat, hogy ha végre megjönnek, odaállhassanak a kapu elé. Közben nagy pelyhekben hullott a hó.

abc

meggyfa
(A kép forrása)

Tavaszodott. Eltűntek a kertekből az utolsó makacs hófoltok is. Az egyre világosabb kék égen egymásba hömpölygő bárányfelhők váltották fel a hópelyhektől terhes, sötét borulást. És észak helyett délről fújt a langyos szellő. Bodor Péter kinézett az ablakon, megvakarta lisztes üstökét és halkan odaszólt asszonyának:

– Más években ilyenkor már a lemosó permetezéshez készülődtünk.
– Más években igen – bólintott az asszony. – Más években örültünk, hogy mehetünk végre a hegyre friss levegőt szívni, fákat nyesni, szőlőt metszeni. Most meg örülünk, hogy lyuk van a hátsó felünkön, meg hogy kiengedtek a kórházból.

Augusztus elején Horányban nyaraltunk. Gyönyörű vidék a Szentendrei-sziget déli csücske. A Duna-part tele vízbehajló fűzfákkal, amelyek olyan sejtelmesen susognak a legkisebb szélrezdülésre is, mintha évszázados nagy titkokat akarnának elmesélni az alattuk ülőknek. És azok a levegőbe kapaszkodó, hatalmas gyökerek... Olyanok, akár a zsákmányát szorongató polip. Pedig semmi vérengző ösztön nem szorult beléjük, csak azt a kis életet adó földet szeretnék megtartani, amit a nagy sodrású ár unos - untalan kimos közülük. Amelyik végképp alulmaradt a reménytelen küzdelemben, a gyökerét égnek emelve, az oldalára fordulva várja sorsa beteljesedését.

aranyka2

Laci fiam nemrég ünnepelte a hatodik születésnapját. Karcsi öcsémtől kapott egy horgászbotot. Azért is választottuk ezt a helyet, hogy kipróbáljuk az új horgászfelszerelést, és megkísértsük a szerencsénket.

Bizony ez véresnek látszik ‒ nézegetem gondterhelten az alsónadrágomat hajnaltájban a fajanszon üldögélve. ‒ Lehet, hogy felsértettem magam valahol, valamivel? De hol, mikor, hogyan? Semmi nem jut az eszembe. Sehol egy okos, vagy buta gondolat. Az is lehet, hogy a cékla festette meg, amit tegnap ettünk. Igen, ez lehet a megoldás, mert semmi se fáj, semmi se szúr… Legföljebb a gondolat, hogy hetvenen túl már olykor kopogtatás nélkül nyit be az emberhez a kaszás. Ha elmondanám a feleségemnek, biztosan megijedne. Azonnal összecsomagolna, és meg se állna velem az orvosi ügyeletig, vagy a kórház sürgősségi osztályáig. No igen, de ő szerencsére alszik, s nem is sejti min tipródom én itt a mellékesben.

No nem, ez ostobaság, velem nem történhet ilyen. Soha nem volt gond a vesémmel. Nem iszom, már a dohányzásról is leszoktam… Tudtommal meg se ütöttem magam… Két éve volt az a kis prosztata műtétem, de semmi komoly. Aludjunk rá egyet, s reggelre nyoma se marad az ijedtségnek!
Bárhogy próbáltam elhessegetni a gondolatot, csak nem hagyott békén. Álom nélkül forgolódtam, sóhajtoztam. Persze, hogy kiszúrta. Gyors öltözés, anyósülés, kórház. Abban reménykedtem, hogy vaklárma az egész. Az orvos megvizsgál, rábólint, felír valami gyógyszert, és alszunk tovább. De nem. Az ultrahanggal hosszan időzik a hasamon és a fejét csóválja. Aztán fölfektet a vizsgáló asztalra. Már a nővér is ott serénykedik mellette. Nem értem a szavaikat, de rólam beszélnek és ott matatnak a hasamon. Zsibbadtan fekszem, nézem a plafont és egy biztos pontot keresek. Kiürítem az agyamat, nem akarok gondolni semmire. Legkevésbé arra, ami most történik velem. Lehet, hogy nem is velem történik, csak úgy képzelem… de ez a furcsa görcs nekem fájt…

 

haladek

A múlt héten temettük el nagyapádat. Esős, szomorú márciusvégi nap volt. Mintha csak az életét példázta volna. Egész nap csöpörgött az eső, egymást kergették a felhők. Olykor már kitisztulni látszott az ég, aztán újra csak eleredt. A temető is olyan volt, mintha tűzvész pusztította volna. Kidobált régi sírkövek, a felperzselt gaz pernyéje beborította a mélyben korhadó csontokat; eleink csontját. Kell a hely az újaknak, a jövő halottainak...

A kopott, öreg sírköveket halomba hordták. Ki tudja, mi lesz a sorsuk?... Talán majd beépítik egy új ház falába, vagy járdát raknak belőle a ravatalozó elé...

A temetőkútnál még ott a tábla nagyapád jól ismert betűivel: "Szemetet lerakni tilos." Még a fejfák egy része is az ő kezenyomát viseli. A rozzant, öreg házban még ott pihen a hosszúorrú ropánt gyalu, ahová ő tette legutóbb. Őrzi a kezünk nyomát, nagyapámét, apámét és az enyémet. Ők már megpihentek. Ott fekszenek együtt, hármasban a tassi öregtemetőben. Nagyapám, a pörgebajszú asztalos legény, nagyanyám, aki a tűzhely mellől óvta a családi békét, s apám, aki másoknak álmodott harmóniát. A maga életébe oly kevés jutott...

uzenet

Töpörödött, ráncos arcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi, gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította. Még nagyanyánk is, pedig hát ő nem sokkal lehetett fiatalabb nála. A korát csak akkor tudtam meg, amikor ráírták a fejfájára. Hetvenöt éves volt. Lehet, hogy csak nekem tűnt így, de majdnem húsz éven át ugyanazt az arcot láttam magam előtt, amelyet a koporsó eltakart.

szule

Azt mondják, a háború előtt kerültek a faluba. Pestről költöztek oda. A férje, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, akkor szánta rá magát, hogy nyugdíjba vonuljon. Állítólag postás volt. Összespórolt pénzecskéjükből megvették azt az öreg viskót, meg másfél hold földet a falu alatt. Néhány évig csendesen éldegéltek kettesben. Se rokonuk, se ismerősük nem volt a faluban, csak a szomszédok. Egy hűvös őszi délutánon aztán kikísérték az öreget a falu végére, a temetőbe.

A ló két lábra állt és fölnyerített. Hosszú, fekete sörényét meglobogtatta a szél. Két hátsó lábán és a nyakán kidagadtak az erek. Várt. Türelmetlenül topogva nézett a rét szélén guggoló fehérre meszelt, piros cserepes házak felé.

Onnét jött a másik ló. Lehajtott fejjel bandukolt, mintha most is a szekeret húzná. Poros hátára vékony csíkokat rajzolt az ostor. Ő is fölnyerített, amikor meglátta a társát, de csak úgy jelképesen. Nem volt ebben a nyerítésben se izgalom, se fölindultság, se féltés, csak jelzés. Mintha azt mondaná: „jól van no, eljöttem, ha már ennyire akartad...”

 

Ketten horgásztak a tó erdő felőli oldalán. Apa és fia. Az apa túl az ötvenen, a fiú alig tizenkét éves. Jól fejlett, értelmes kölyök, akár tizennégy évesnek is nézhetné az ember. A férfi erősen kopaszodó, derékban enyhén ereszkedő, mondhatni pocakosodó, akinek arcredőiből az éles szemű lélekbúvár egyetlen szempillantás alatt leolvashatja fél évszázad történetét. Nem túl vidám történet, de van benne egyfajta következetes naivitás, amit egy elavult, régi magyar szóval úgy jelöltek: becsület.

Apa és fia az erdős részen szerettek horgászni. Egyrészt azért, mert itt mélyebb a víz, másrészt a fák a kánikulai melegben is hűs árnyékot adtak. Igaz, itt nehezebb volt a lombok alatt bedobni a horgot, de egyedül lehettek, távol a város, a lakótelep zajától, és néha olyan dolgokat is meg tudtak beszélni, amire sehol másutt nem volt hely, alkalom.

ponty

- Bálint, nyomjad a kisfröccsömet, mert rohadt szomjas vagyok! - mondta a csaposnak, és leült a sarokasztalnál könyöklő barátja mellé. Köszönésképpen összekoccantották az öklüket és Nagy Bence megbiccentette a fejét.
- A Dóri csinálja a cirkuszt?
Bot Gergő egyetértően rábólintott.
- Csinálja… Csak nők ne lennének a világon! - Nagyot sóhajtott, aztán odaszólt a csaposnak. - Meddig melegíted még azt a fröccsöt Bálint?
A csapos letette elé a poharat, megtörölte a kezét a fél lábszárig érő kék kötényében, aztán a szék támlájára támaszkodva megkérdezte:
- Az asszonnyal van baj, jóbarát?
- Mi közöd hozzá? - mordult rá Bence. - Te csak ne molesztáld az én barátomat! Ha összevesztek, hát összevesztek. Ha fáradt, akkor meg fáradt. Más emberrel is előfordult már…

pacsirta2

csendélet tigrissel

Van az úgy, hogy az ember nem tudja eldönteni, melyik ujját harapja, mert mindegyik neki fáj. Így történt ez Durcival is. Kandúrként kapta a nejem az egyik kolléganőjétől, és amikor már teljesen belopta magát a szívünkbe ez az okos, játékos, bohém kis szőrgombóc, Maris néni, a szomszédasszonyunk kiderítette róla, hogy nőstény. Gyönyörű szép cicalány, akiért a kandúrok hamarosan szét fogják rágni a küszöbünket. No, de ez a dolognak csak az egyik oldala. Mit kezdjünk a születendő kiscicákkal?

Maris néni döntött. Elviszi vidékre a rokonaihoz. Azok szívesen befogadnák, mert jó egerésznek látszik. Ott majd csak meglesznek valahogy a kölykei is. Mi is döntöttünk: nem adjuk. Durci a miénk, és az is marad. Legföljebb a nevét nem a kandúrból vezetjük le ezután, hanem a durcásból. No igen, de mi legyen a kölykeivel?

Itt lájkolhatod az oldalam, ha tetszett és érdekel a következő írás is!