Bizony ez véresnek látszik ‒ nézegetem gondterhelten az alsónadrágomat hajnaltájban a fajanszon üldögélve. ‒ Lehet, hogy felsértettem magam valahol, valamivel? De hol, mikor, hogyan? Semmi nem jut az eszembe. Sehol egy okos, vagy buta gondolat. Az is lehet, hogy a cékla festette meg, amit tegnap ettünk. Igen, ez lehet a megoldás, mert semmi se fáj, […]
Uram! Én nem csak teli tüdőből, de teljes szívből énekeltem a templomodban, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Mert gazdagnak teremtettél, Uram. A sok mezítlábas hadiárva közt nekem volt apám, aki az asztalra tegye a kenyeret, és volt Atyám, aki naponta megáldotta azt. Én azt is tudtam, hogy Te vagy, aki napközben vigyázod óvatlan lépteimet, s
Jó néhány éve már – közben ő is megtért őseihez -, amikor egy nap így szólt hozzám anyám:
– Elolvastam a Nemeskürty könyvét, kisfiam, tudod, azt a „Kik érted haltak szent Világszabadság” – ot. Az éjjel meg frontátvonulás lehetett, mert alig hunytam le a szememet. Amint forgolódtam az ágyban, eszembe jutott valami. Az egyik tábornok nevét úgy írta, hogy Lenkei és Zádorfalvi Lenkey János. Nem hagyott nyugodni a gondolat, fölkeltem, megnéztem. Valóban úgy volt.
– Úgy hát – feleltem magabiztosan -, én is elolvastam. De mi következik ebből?
– Tudod, én nem ismertem a nagyapámat. Fiatalon meghalt, még 1905 körül. De láttam valahol egy aláírását; ő is használta a Zádorfalvi előnevet. Határozottan emlékszem rá, hogy Zádorfalvi Lenkey Pál állt azon a papíron. Még arra is emlékszem, hogy olyan tizenhárom éves forma kislány lehettem 1936-ban, amikor nekem kellett otthon maradnom házpásztornak, mert nagyanyánkat Egerbe hívták temetésre. Akkor hozták haza Aradról a tábornokot. Sokáig mesélte mindenkinek, milyen fényes állami temetés volt. Huszárok, meg díszlövés, meg minden…
Az öreg zsebes egy padon ült a parkban és elmélkedett. Semmi szokatlan nem volt ebben. Ősz volt, lombhullató, gesztenyepotyogtató ősz. A nap sugarai már inkább csak világítottak, mint melegítettek. Ritkán fordult elő, hogy levetették vele a sokzsebes kabátot. A munkakabátot – szokta becézgetni magában. Mert nem akármilyen kabát volt az; maga alakítgatta, varrogatta a bélését. Olyan rejtekhelyek voltak benne, hogy ha abba valamit eldugott, nyomozó legyen a talpán, aki megtalálja… Most mégis… A fene egye meg, nem tudja kiverni a fejéből ezt a reggeli esetet. Nem nagy dolog, hisz’ alig volt néhány forint abban az erszényben, hanem a szakmai büszkeség! Az a szőke suhanc lehetett, aki a villamoson állandóan mocorgott, lökdösődött a háta mögött.
*
Magát a tényt, hogy valaki lop, nem tartotta bűnnek. Végtére is mióta világ a világ, mindig voltak gazdagok és szegények, és voltak akik megdézsmálták a gazdagok vagyonát. Így van ez rendjén. Mert kitől származik a gazdagok pénze? No ugye? Hát persze, hogy azoktól, akik szegények maradtak. Ez nem lopás? Nem a frászt, csak ezt szentesíti az állam. Ő tehát nem tesz egyebet, mint elveszi azt, ami egyébként is megillette volna. No meg arról se feledkezzünk meg, hogy ha nem lennének tolvajok, nem lenne szükség rendőrökre se. Mit tudna kezdeni az állam ennyi éhes szájjal? Ha jól meggon-doljuk, belőlük, a bűnözőknek bélyegzett emberekből élnek. És egyesek milyen jól megélnek!
Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan. Joggal megsértődhetne miatta az a szerkesztő, aki veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon. Valahogy így: “…írására lapunk nem tart igényt, köszönettel visszaküldjük.” Ebből
Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák szarkalábai, hosszú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelóg ápolatlan szakállába. Révedező tekintettel mered maga elé, mint aki minden erejével el akarja feledni a jelent, hogy a múltból merítsen erőt az eljövendő borzalmak elviseléséhez.
– Szerafina, te aranyhajú, most segíts! Ezt még túl kell élnem… – motyogta maga elé. – Szerafinám, egyetlen szőke angyalom…
– Már megint az angyalkáját szólongatja – nevetgélt a szuronyos puskával sétálgató őr, s intett a társának, hogy figyeljen. Hosszúra nőtt szász legény volt az őr. Odaállt az ablakhoz, s kiöltötte a nyelvét a fogolyra. Ő meg felhördült, mint a láncra vert vad, felragadta a keze ügyébe eső tányért, és az ablakhoz vágta. Amikor kissé lecsillapodott a dühe, újra visszatért az ábrándjaihoz.
– Látod, aranyhajú, mindig dühítenek. Az őrületbe akarnak kergetni. Jó néhány csatában megvertem őket, most ezzel törlesztenek. Ernst hadbíró azért faggat, hogy áruljam el a társaimat, és az én cellám elé küldi a legkomiszabb bakáit. Már minden ablakom kitört, nem tudom elviselni a kárörvendő vigyorukat. Egyedül te tartod még bennem a lelket, aranyhajú. Segíts nekem, hogy bátran állhassak hóhéraim elé!
Az öregember egy kiugró sziklapárkány szélén ült és a távolban szikrázó csillagokat figyelte. Úgy érezte, hogy ha kinyújtaná értük a karját, bármelyiket elérhetné. Elérhetné, de minek? Mit kezdene vele itt a mindenség szélén? Különben is fáradt, reszket a karja, meg a lábai, nincs már kedve utána járni, milyen is a mindenség vége. No, igen, a mindenség vége, vagy a semmi kezdete? Mert a tudós elmék azt mondják, hogy a vég az egyben valami más kezdete. Mert hogy a világ már csak úgy van megalkotva, hogy a vég a végtelenbe torkollik. De vajon tényleg vég nélküli a végtelen, vagy csak nem találtak nevet a végtelenen túlinak? No, és ez a sziklapárkány, amelyiken most légtornász módjára egyensúlyoz, ez a határ melyik oldalán található? Még a minden, már a semmi, vagy akár a névtelen?
Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör… Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres. Most mégis a tollam szántja a papírt, s csak álmaimban söpröm le a gyalupadról a vidáman bucskázó forgácsnyelveket.
No, de ne vágjunk az események elé! A régi fénykép egy tejfölös hajú ifjú emberkéről készült, aki egy pokrócon ül, s méltatlankodva kapkod a fejét csiklandozó gyaluforgács után. Természetesen én ültem a pokrócon, s a forgácsot boldog mosollyal tartó idős férfi a nagyapám.
Most is érzem a friss forgács erdőt idéző fenyőillatát. Amint a hosszúorrú ropánt gyalut végigtolták a deszkán, a fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Ha kellő lendülettel tolta meg a mester, olyan hosszú lett, akár a deszka. És hófehér, mint a patyolat. A pad alá söpörték, onnét válogattuk ki a leghosszabbakat. Például nyaklónak, ha lovasdit játszottunk, vagy loknis haj gyanánt az udvaroncnak. S ha nagyanyám szólt, hogy begyújtana a tűzhelybe a készülő ebéd alá, felnyaláboltunk egy ölnyit, rá néhány lehullott deszkadarabot, s már füstölt is a kémény. Tejfehér füstje volt, akár a tavaszi égen sorjázó bárányfelhők. És karácsonyt idéző gyanta illata.
Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata. Dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a kör-nyéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparos gyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek.
Azt mondják a rossz nyelvek, hogy korunkban már nincsenek polihisztorok. Sokan vissza is sírják a sötét középkort, amikor még Michelangelók, meg Danték születtek. Bezzeg ma… Ma legföljebb egy – egy szakbarbár látja meg a környezetszennyezett napvilágot. És a nevek, a nevek! Ha még lenne is benne valamiféle szikrája a zseninek, hát lehet valaki ilyen névvel polihisztor, mint mondjuk Kovács, vagy Lakatos? Igenis, lehet. A polihisztória legújabb kutatásai szerint lehet.
Elsőként a század első felében említenek a feljegyzések egy Lakatos nevű gyermeket, aki fél éves korában édesanyjától, akit feltehetően Lakatosnénak hívtak, ajándékba kapott egy csörgőt. Az anya muzikális lévén, esténként hárfa hangversennyel szórakoztatta gyermekét. A kisded néhány estén át csak hallgatott, aztán egy szép éjszakán intett az ő jó édesanyjának, hogy állítsa oda a hárfát a keményfából készült fekvőhelye mellé, majd hevenyészett pólyájából előkotort egy vaskos kottacsomót. Kiterítette maga elé, s jobb ötlet híján fújni kezdte a húrokat, akár a szél. Csodálatos hangzású fújását csörgőszóval kísérte. Az anya ettől mély ámulatba esett, majd álomkór lepte meg nehéz pilláit. Látva ezt a gyermek, kibontotta pólyája kötőszalagjait, s le sem vetvén enyhén szagló guminadrágját, a szomszédos erkély alá surrant, s mélabús andalúziai dallamokkal puhítgatta a szépnek mondott Kovácsné szívét. Alig telt el háromnegyed év, s Kovácsék terven felüli gyermekáldásban részesültek. Arról nem szól a fáma, hogy közben Lakatos és Kovács úr a napi sajtó kacsáit kergette – é, avagy az egyik közeli kisvendéglőben szivaroztak. Sajnos a csodálatos szerenádról sem készült lemezfelvétel, így a hatás elképzelése is az utókor fantáziájára bízatik.