admin

Pacsirta a diófán (részlet)

– Bálint, nyomjad a kisfröccsömet, mert rohadt szomjas vagyok! – mondta a csaposnak, és leült a sarokasztalnál könyöklő barátja mellé. Köszönésképpen összekoccantották az öklüket és Nagy Bence megbiccentette a fejét.
– A Dóri csinálja a cirkuszt?
Bot Gergő egyetértően rábólintott.
– Csinálja… Csak nők ne lennének a világon! – Nagyot sóhajtott, aztán odaszólt a csaposnak. – Meddig melegíted még azt a fröccsöt Bálint?
A csapos letette elé a poharat, megtörölte a kezét a fél lábszárig érő kék kötényében, aztán a szék támlájára támaszkodva megkérdezte:
– Az asszonnyal van baj, jóbarát?
– Mi közöd hozzá? – mordult rá Bence. – Te csak ne molesztáld az én barátomat! Ha összevesztek, hát összevesztek. Ha fáradt, akkor meg fáradt. Más emberrel is előfordult már…

A harmadik ponty

Ketten horgásztak a tó erdő felőli oldalán. Apa és fia. Az apa túl az ötvenen, a fiú alig tizenkét éves. Jól fejlett, értelmes kölyök, akár tizennégy évesnek is nézhetné az ember. A férfi erősen kopaszodó, derékban enyhén ereszkedő, mondhatni pocakosodó, akinek arcredőiből az éles szemű lélekbúvár egyetlen szempillantás alatt leolvashatja fél évszázad történetét. Nem túl vidám történet, de van benne egyfajta következetes naivitás, amit egy elavult, régi magyar szóval úgy jelöltek: becsület.

Apa és fia az erdős részen szerettek horgászni. Egyrészt azért, mert itt mélyebb a víz, másrészt a fák a kánikulai melegben is hűs árnyékot adtak. Igaz, itt nehezebb volt a lombok alatt bedobni a horgot, de egyedül lehettek, távol a város, a lakótelep zajától, és néha olyan dolgokat is meg tudtak beszélni, amire sehol másutt nem volt hely, alkalom.

Üzenet születendő gyermekemnek

A múlt héten temettük el nagyapádat. Esős, szomorú márciusvégi nap volt. Mintha csak az életét példázta volna. Egész nap csöpörgött az eső, egymást kergették a felhők. Olykor már kitisztulni látszott az ég, aztán újra csak eleredt. A temető is olyan volt, mintha tűzvész pusztította volna. Kidobált régi sírkövek, a felperzselt gaz pernyéje beborította a mélyben korhadó csontokat; eleink csontját. Kell a hely az újaknak, a jövő halottainak…

A kopott, öreg sírköveket halomba hordták. Ki tudja, mi lesz a sorsuk?… Talán majd beépítik egy új ház falába, vagy járdát raknak belőle a ravatalozó elé…

A temetőkútnál még ott a tábla nagyapád jól ismert betűivel: “Szemetet lerakni tilos.” Még a fejfák egy része is az ő kezenyomát viseli. A rozzant, öreg házban még ott pihen a hosszúorrú ropánt gyalu, ahová ő tette legutóbb. Őrzi a kezünk nyomát, nagyapámét, apámét és az enyémet. Ők már megpihentek. Ott fekszenek együtt, hármasban a tassi öregtemetőben. Nagyapám, a pörgebajszú asztalos legény, nagyanyám, aki a tűzhely mellől óvta a családi békét, s apám, aki másoknak álmodott harmóniát. A maga életébe oly kevés jutott…

A ló

A ló két lábra állt és fölnyerített. Hosszú, fekete sörényét meglobogtatta a szél. Két hátsó lábán és a nyakán kidagadtak az erek. Várt. Türelmetlenül topogva nézett a rét szélén guggoló fehérre meszelt, piros cserepes házak felé.

Onnét jött a másik ló. Lehajtott fejjel bandukolt, mintha most is a szekeret húzná. Poros hátára vékony csíkokat rajzolt az ostor. Ő is fölnyerített, amikor meglátta a társát, de csak úgy jelképesen. Nem volt ebben a nyerítésben se izgalom, se fölindultság, se féltés, csak jelzés. Mintha azt mondaná: „jól van no, eljöttem, ha már ennyire akartad…”

 

T.Ágoston László: Szederlugas

Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivite-lő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfe-lejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik…

T. Ágoston László többkötetes budapesti író bemutatkozása

,,Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot.” (Márai Sándor)

Kecskeméten ismerkedtem meg Lászlóval egy közös barátunk, Maczó János könyvkiadó jóvoltából. Könyvbemutatót rendeztünk János kérésére, mivel ö volt László első könyvének kiadója, és véleményem szerint írói pályájának elindítója. Tehát ismerem Lászlót, de szeretném őt jobban megismerni, és az olvasókkal is megismertetni. Kedves László, kérlek, mesélj nekünk!

T. Ágoston László rövid életrajza

T. Ágoston László író, újságíró (1942. október 14. – 2017. július 13.) Tasson született, apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait próbálta ellesni, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek novelláiban, elbeszéléseiben. Ezek, s a …

T. Ágoston László rövid életrajza Read More »

T. Ágoston László iskolái (interjú)

Laczkó András: T. Ágoston László iskolái 
(interjú)

T.Ágoston Lászlóval a Somogy folyóirat és a Krúdy Kör “hozott össze”. Kanizsa Józsefnek, a Kör titkárának rendszeresen legalább tíz meghívót küldtem, hogy adja tovább az érdeklődőknek, ha Budapesten volt a bemutatkozás. Így találkoztam T. Ágoston Lászlóval többször a főváros különböző intézményeiben. Viszont arra, hogy iskoláiról megkérdezzem, csak akkor gondoltam, amikor a két Lenkeyről szóló munkáját elolvastam.

– Az ember egész életét meghatározhatja az a hely és környezet, amelyikbe beleszületett. A te életedben volt – e effajta meghatározottság?

– Igen, volt, s máig is hat. Tasson születtem, a Csepel – sziget déli csücskével egy magasságban, a Duna bal partján. Talán már az is meghatározó lehetne, ha csak annyit mondanék; a Kiskunságban. Tass azonban a honfoglaló Árpád vezér unokájáról, Jutas fia Tas – ról kapta a nevét. Az ő szállásföldje volt ez a környék. I. István 1002 és 1005 között kelt oklevelével a veszprémvölgyi apácáknak adományozta, mint családi, királyi vagyont. Jellemző rá az 1973-ban kiadott Tass község története című könyvkövetkezőbekezdése:

 Útravaló (Ars poetica helyett)

 Útravaló (Ars poetica helyett)

 

Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan. Joggal megsértődhetne miatta az a szerkesztő, aki veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon. Valahogy így: “…írására lapunk nem tart igényt, köszönettel visszaküldjük.” Ebből a tollforgatónak annyi haszna van, hogy nem kell újra begépeltetnie az írását.
A mai gazdasági helyzetben – különösen, ha a családi költségvetésünkre gondolok – ez nem is lebecsülendő dolog.

Sajnos kevés olyan ember akad, aki kertelés nélkül elmondja; mi nem tetszik neki egy írásban s mi az, amit jónak tart. Apám – bár sohasem foglalkozott irodalomelmélettel, sem esztétikával – vállalta ezt a feladatot. Amikor elküldtem neki egyik megjelent írásomat, néhány nap múlva dörgedelmes levélben válaszolt. Részletesen elemezte, hol, miért, hogyan tértem el a valóságtól, hol tódítottam, s mit hallgattam el. Azzal zárta a levelét, hogy ezt nem várta volna tőlem, éppen tőlem.

A következő hétvégén vonatra ültem és leutaztam hozzá.

0
kosár tartalma