,,Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot.” (Márai Sándor)
Kecskeméten ismerkedtem meg Lászlóval egy közös barátunk, Maczó János könyvkiadó jóvoltából. Könyvbemutatót rendeztünk János kérésére, mivel ö volt László első könyvének kiadója, és véleményem szerint írói pályájának elindítója. Tehát ismerem Lászlót, de szeretném őt jobban megismerni, és az olvasókkal is megismertetni. Kedves László, kérlek, mesélj nekünk!
Az én gyermekkorom a második világháborúhoz és az azt követő évekhez kötődik. 1942. október 14-én születtem Bács-Kiskun megye északnyugati csücskében, Tasson. Apám és nagyapám asztalosmesterek voltak, akik a saját műhelyükben dolgoztak. Én meg eleinte a gyaluforgács közt hemperegve, majd serdülvén a gyalut és a fűrészt próbálgatva ismerkedtem a szakmával és a be-betérő kuncsaftokkal. Terveik szerint én örököltem volna a műhelyt. Igen ám, de közben megalakították a kátéeszt meg a téeszcsét. Ők egyikbe se voltak hajlandók belépni. Így lettem én EGYÉB származású, akit még gimnáziumba se javasolt fölvenni a községi párttitkár. Helyzetünket még súlyosbította, hogy édesanyám Lenkey lány volt, a Petőfi által is megénekelt Lenkey kapitány rokona. Ő volt az, aki 1848 tavaszán Kossuth hívó szavára hazahozta Galíciából 130 huszárját a forradalom védelmére, s tábornokként ő lett volna a 14. aradi vértanú. Csupán a betegsége akadályozta meg, hogy kivégezzék a többiekkel együtt. Nem véletlen, hogy a barátaimmal gyakran hadakoztunk fűzfa paripán lovagolva a Bakér-parton.
Ha a kunszentmiklósi gimnáziumba nem is javasoltak, fölvettek a szegedi vasútforgalmi technikumba. Ott ért az 1956-os forradalom a szülőfalumtól, családomtól több mint száz kilométerre. Karácsony környékén kerültem haza. Az egykori Petőfi laktanyában, a Csillag börtön szomszédságában alakították ki a kollégiumunkat. Először magyar katonák foglalták el az épületet, aztán az oroszok. Mondhatni, változatos napokat éltünk át a változó kapuőrség szigorú felügyelete alatt. Csoda-e, ha az iskola újraindításakor nem akartam visszamenni? Vagy asztalos inasnak állok, vagy átiratkozom a kunszentmiklósi (akkor Damjanich János, most Baksay nevet viselő) gimnáziumba. Mivel új párttitkár került a faluba, az utóbbi mellett döntött a család. Így érettségiztem 1960-ban Kunszentmiklóson.
Milyen polgári foglalkozást választottál?
Bár a párttitkár változott, a származásom besorolása nem. Így aztán a tanárképző főiskolán is létszámfeletti lettem. Segédmunkásként kezdtem a „felnőtt pályafutásomat” Szigethalmon, a Pestvidéki Gépgyárban. A következő tíz évben voltam betanított munkás, községgazda, majd pótalkatrész ügyintéző a Csepel Művekben. Itt kezdtem el dolgozni a Csepel Újságnak, mint munkás levelező. 1966 decemberében már egy novellám is megjelent a lapban. Az írásaim kritikai szelleme azonban szemet szúrt a pártbizottság ideológusainak, s el kellett hagynom a gyárat. Így lettem újságíró Mátyásföldön, az Ikarus Újság szerkesztőségében 1970 májusában. 25 éven át dolgoztam újságíróként, üzemi, intézményi lapok munkatársa, szerkesztőjeként.
Háttérben a golgota-virág
Mivel kezdted írói pályafutásodat?
Mint a legtöbben, én is versekkel próbálkoztam. Utólag belátom, nagyon rossz versekkel. Be is vittem néhányat a Csepel Újsághoz Tamási Lajosnak, aki éppen ott töltötte a Piros vér a pesti utcán című verse büntetéséül kirótt „népnevelő munkát”. Azt mondta, inkább próbálkozzak meg a prózával. Az epikához több tehetséget lát bennem. Ő vezette a Csepeli Munkásotthonban működő Olvasó Munkás Klubot is, melyhez én is csatlakoztam. Elkezdtem novellákat írni, melyeket közölt a Magyar Ifjúság, Népszava meg az Ifjúsági Magazin is. A Lenkey kutatás még majd’ tíz évet váratott magára. A hetvenes évek végén kezdtem bele a családi, levéltári, könyvtári kutatásba, miután megnéztem Fekete Sándor Lenkey drámáját.