Írások

Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata. Dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a kör-nyéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparos gyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek. 

Álmomban nagyhatalom voltam. Pontosabban NAGYHATALOM csupa nagybetűvel. Nem holmi hatalmacska, piaci bábjátékos, hanem maga a MINDEN. Az volt a nevem, hogy ÉN. És akkora voltam, hogy magam se láttam a végemet. Lehet, hogy nem is volt olyan, és rólam nevezték el a végtelent… Ezt még tisztázni kell, nehogy a végén még valaki kétségbe vonhassa. Valaki? Micsoda vérlázító szó ez! Hát lehet még VALAKI rajtam kívül is?

Azt mondják, volt egyszer egy király, úgy hívták, hogy XIV. Lajos. Ha jól emlékszem, francia volt és Napkirálynak becézték. Még most is vitatkoznak róla a történészek, hogy 1655. április 13-án mondta-e vadászat közben, hogy „az állam én vagyok”, vagy nem mondta. Itt volt például az a bizonyos (VI) hatodik Lenin, aki soha sem mondott ilyet, mégis könyörtelenül kinyíratott mindenkit, aki kétségbe merte vonni, amit nem is mondott. Ezek után mit kellene mondanom nekem? Nem is beszélve arról, hogy ha Lajos volt a Napkirály, akkor mi vagyok én? Nevezzem magam UNIVERZUM-nak? A rangsort eleve kifejezi az, hogy az egyik hatodik volt, a másik meg tizennegyedik. Hol vannak ezek az én elsőségemhez?

A kertben üldögéltek a kispadon, és a fák ágain fecserésző rigók énekét hallgatták. Ösztönösen kereste egymást a két öreg kéz, és egymásba kulcsolódott, amint összetalálkoztak. A nap éppen lebukóban volt a nyugati ég alján. Körötte fehér felhők fodrozódtak, és mintha valami piros tóba temetnék, közéjük fröccsent egy-egy bíborszín napsugár.

‒ Pont olyan ez a kép, mintha a giccsmúzeum számára készült volna ‒ állapította meg a férfi. ‒ Életkép a békés tizenkilencedik század végéről. De ha hinni lehet a naplementének, hamarosan feltámad a szél és hűvös lehelettel búcsúzik tőlünk az este. Terítsd magadra a pulóvert, meg ne fázz!

(A két Lenkey című regény részlete)

A kerületi székváros főtere tele volt emberekkel. Nemzetőrök sorakoztak példás rendben, körülöttük hangoskodó, kardcsörtető férfiak, bámészkodó asszonyok, szájtátó, mezítlábas, mindenre kíváncsi gyerekek. Izgatottan várták, mivel zárul a kerületi házban reggel óta tartó egyezkedés a helyi nemesség, és Thun gróf császári, királyi biztos között. Ott volt a bámészkodók között néhány ráérő huszár is. Tiba Endre és Vincze Ferenc éppen a székházzal szemközti üzletbe indult suvickot venni, de látva a csődületet, elfeledkeztek jövetelük céljáról, s izgatottan várták, mi lesz ebből.

(A kép forrása)

Tavaszodott. Eltűntek a kertekből az utolsó makacs hófoltok is. Az egyre világosabb kék égen egymásba hömpölygő bárányfelhők váltották fel a hópelyhektől terhes, sötét borulást. És észak helyett délről fújt a langyos szellő. Bodor Péter kinézett az ablakon, megvakarta lisztes üstökét és halkan odaszólt asszonyának:

– Más években ilyenkor már a lemosó permetezéshez készülődtünk.
– Más években igen – bólintott az asszony. – Más években örültünk, hogy mehetünk végre a hegyre friss levegőt szívni, fákat nyesni, szőlőt metszeni. Most meg örülünk, hogy lyuk van a hátsó felünkön, meg hogy kiengedtek a kórházból.

Március… Rügyfakasztó, esőáztatta március. A költöző madarak hónapja… Vagy éppen hófelhőkergető, mint amikor Keresztúrra költöztünk húsz évvel ezelőtt. Március elseje volt nyolcvanhétben. Úgy gondoltuk, akkorra már elolvad a hó, panyókára vethetjük a kabátot,és ragyogó napsütésben kocsikázhatunk át Újpalotáról. Néhány nappal előbb még ezzel kecsegtetett az időjárás. Aztán fordult egyet a szél, és a költözködés napján elkezdett esni a hó.

A bútorszállítók, mint mindig, ha szorít az idő, késtek. Ott toporogtunk a szoba közepére tornyozott papírdobozok között és percenként néztük az órát. Az ablakhoz rohantunk minden fékcsikorgásra, hátha ők jöttek. Aztán kiálltam a sarokra a buszfordulónál, nehogy eltévedjenek, meg a járda mellől igyekeztem elküldeni a parkolót kereső autókat, hogy ha végre megjönnek, odaállhassanak a kapu elé. Közben nagy pelyhekben hullott a hó.

Augusztus elején Horányban nyaraltunk. Gyönyörű vidék a Szentendrei-sziget déli csücske. A Duna-part tele vízbehajló fűzfákkal, amelyek olyan sejtelmesen susognak a legkisebb szélrezdülésre is, mintha évszázados nagy titkokat akarnának elmesélni az alattuk ülőknek. És azok a levegőbe kapaszkodó, hatalmas gyökerek… Olyanok, akár a zsákmányát szorongató polip. Pedig semmi vérengző ösztön nem szorult beléjük, csak azt a kis életet adó földet szeretnék megtartani, amit a nagy sodrású ár unos – untalan kimos közülük. Amelyik végképp alulmaradt a reménytelen küzdelemben, a gyökerét égnek emelve, az oldalára fordulva várja sorsa beteljesedését.

Laci fiam nemrég ünnepelte a hatodik születésnapját. Karcsi öcsémtől kapott egy horgászbotot. Azért is választottuk ezt a helyet, hogy kipróbáljuk az új horgászfelszerelést, és megkísértsük a szerencsénket.

Van az úgy, hogy az ember nem tudja eldönteni, melyik ujját harapja, mert mindegyik neki fáj. Így történt ez Durcival is. Kandúrként kapta a nejem az egyik kolléganőjétől, és amikor már teljesen belopta magát a szívünkbe ez az okos, játékos, bohém kis szőrgombóc, Maris néni, a szomszédasszonyunk kiderítette róla, hogy nőstény. Gyönyörű szép cicalány, akiért a kandúrok hamarosan szét fogják rágni a küszöbünket. No, de ez a dolognak csak az egyik oldala. Mit kezdjünk a születendő kiscicákkal?

Maris néni döntött. Elviszi vidékre a rokonaihoz. Azok szívesen befogadnák, mert jó egerésznek látszik. Ott majd csak meglesznek valahogy a kölykei is. Mi is döntöttünk: nem adjuk. Durci a miénk, és az is marad. Legföljebb a nevét nem a kandúrból vezetjük le ezután, hanem a durcásból. No igen, de mi legyen a kölykeivel?

Töpörödött, ráncos arcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi, gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította. Még nagyanyánk is, pedig hát ő nem sokkal lehetett fiatalabb nála. A korát csak akkor tudtam meg, amikor ráírták a fejfájára. Hetvenöt éves volt. Lehet, hogy csak nekem tűnt így, de majdnem húsz éven át ugyanazt az arcot láttam magam előtt, amelyet a koporsó eltakart.

Azt mondják, a háború előtt kerültek a faluba. Pestről költöztek oda. A férje, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, akkor szánta rá magát, hogy nyugdíjba vonuljon. Állítólag postás volt. Összespórolt pénzecskéjükből megvették azt az öreg viskót, meg másfél hold földet a falu alatt. Néhány évig csendesen éldegéltek kettesben. Se rokonuk, se ismerősük nem volt a faluban, csak a szomszédok. Egy hűvös őszi délutánon aztán kikísérték az öreget a falu végére, a temetőbe.

– Bálint, nyomjad a kisfröccsömet, mert rohadt szomjas vagyok! – mondta a csaposnak, és leült a sarokasztalnál könyöklő barátja mellé. Köszönésképpen összekoccantották az öklüket és Nagy Bence megbiccentette a fejét.
– A Dóri csinálja a cirkuszt?
Bot Gergő egyetértően rábólintott.
– Csinálja… Csak nők ne lennének a világon! – Nagyot sóhajtott, aztán odaszólt a csaposnak. – Meddig melegíted még azt a fröccsöt Bálint?
A csapos letette elé a poharat, megtörölte a kezét a fél lábszárig érő kék kötényében, aztán a szék támlájára támaszkodva megkérdezte:
– Az asszonnyal van baj, jóbarát?
– Mi közöd hozzá? – mordult rá Bence. – Te csak ne molesztáld az én barátomat! Ha összevesztek, hát összevesztek. Ha fáradt, akkor meg fáradt. Más emberrel is előfordult már…