Írások

A múlt héten temettük el nagyapádat. Esős, szomorú márciusvégi nap volt. Mintha csak az életét példázta volna. Egész nap csöpörgött az eső, egymást kergették a felhők. Olykor már kitisztulni látszott az ég, aztán újra csak eleredt. A temető is olyan volt, mintha tűzvész pusztította volna. Kidobált régi sírkövek, a felperzselt gaz pernyéje beborította a mélyben korhadó csontokat; eleink csontját. Kell a hely az újaknak, a jövő halottainak…

A kopott, öreg sírköveket halomba hordták. Ki tudja, mi lesz a sorsuk?… Talán majd beépítik egy új ház falába, vagy járdát raknak belőle a ravatalozó elé…

A temetőkútnál még ott a tábla nagyapád jól ismert betűivel: „Szemetet lerakni tilos.” Még a fejfák egy része is az ő kezenyomát viseli. A rozzant, öreg házban még ott pihen a hosszúorrú ropánt gyalu, ahová ő tette legutóbb. Őrzi a kezünk nyomát, nagyapámét, apámét és az enyémet. Ők már megpihentek. Ott fekszenek együtt, hármasban a tassi öregtemetőben. Nagyapám, a pörgebajszú asztalos legény, nagyanyám, aki a tűzhely mellől óvta a családi békét, s apám, aki másoknak álmodott harmóniát. A maga életébe oly kevés jutott…

Ketten horgásztak a tó erdő felőli oldalán. Apa és fia. Az apa túl az ötvenen, a fiú alig tizenkét éves. Jól fejlett, értelmes kölyök, akár tizennégy évesnek is nézhetné az ember. A férfi erősen kopaszodó, derékban enyhén ereszkedő, mondhatni pocakosodó, akinek arcredőiből az éles szemű lélekbúvár egyetlen szempillantás alatt leolvashatja fél évszázad történetét. Nem túl vidám történet, de van benne egyfajta következetes naivitás, amit egy elavult, régi magyar szóval úgy jelöltek: becsület.

Apa és fia az erdős részen szerettek horgászni. Egyrészt azért, mert itt mélyebb a víz, másrészt a fák a kánikulai melegben is hűs árnyékot adtak. Igaz, itt nehezebb volt a lombok alatt bedobni a horgot, de egyedül lehettek, távol a város, a lakótelep zajától, és néha olyan dolgokat is meg tudtak beszélni, amire sehol másutt nem volt hely, alkalom.

A ló két lábra állt és fölnyerített. Hosszú, fekete sörényét meglobogtatta a szél. Két hátsó lábán és a nyakán kidagadtak az erek. Várt. Türelmetlenül topogva nézett a rét szélén guggoló fehérre meszelt, piros cserepes házak felé.

Onnét jött a másik ló. Lehajtott fejjel bandukolt, mintha most is a szekeret húzná. Poros hátára vékony csíkokat rajzolt az ostor. Ő is fölnyerített, amikor meglátta a társát, de csak úgy jelképesen. Nem volt ebben a nyerítésben se izgalom, se fölindultság, se féltés, csak jelzés. Mintha azt mondaná: „jól van no, eljöttem, ha már ennyire akartad…”

Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivite-lő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfe-lejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik…