Augusztus elején Horányban nyaraltunk. Gyönyörű vidék a Szentendrei-sziget déli csücske. A Duna-part tele vízbehajló fűzfákkal, amelyek olyan sejtelmesen susognak a legkisebb szélrezdülésre is, mintha évszázados nagy titkokat akarnának elmesélni az alattuk ülőknek. És azok a levegőbe kapaszkodó, hatalmas gyökerek… Olyanok, akár a zsákmányát szorongató polip. Pedig semmi vérengző ösztön nem szorult beléjük, csak azt a kis életet adó földet szeretnék megtartani, amit a nagy sodrású ár unos – untalan kimos közülük. Amelyik végképp alulmaradt a reménytelen küzdelemben, a gyökerét égnek emelve, az oldalára fordulva várja sorsa beteljesedését.
Laci fiam nemrég ünnepelte a hatodik születésnapját. Karcsi öcsémtől kapott egy horgászbotot. Azért is választottuk ezt a helyet, hogy kipróbáljuk az új horgászfelszerelést, és megkísértsük a szerencsénket.
‒ Hát nem is tudom… ‒ ingatta a fejét a gondnok, amikor megkérdeztük, hol érdemes bedobnunk a horgot. ‒ Akkora a hőség, hogy ilyenkor mind a meder alján pipál. No meg ez a rengeteg fürdőző, motorcsónak, hajó, vízisíző… nyáron itt nem nagyon lehet horgászni.
Azért estefelé csak lementünk a partra. A langyos vizű kis parti öbölben ezüstösen csillogtak az apró keszegek. Valaki egy kis szelet kenyeret dobott a vízbe, azt csipegették. Úgy táncoltak, ugrándoztak körülötte, mint a tündérek tavaszi éjszakán az erdei tisztáson.
‒ Itt, apu! Itt horgásszunk! ‒ türelmetlenkedett a fiam. ‒ Itt biztosan fogunk valamit.
‒ Ahogy gondolod ‒ mondtam.
Végtére is ő a horgász, én csak kibicnek jöttem. Fölszúrtuk a horogra a vajas kenyérből gyúrt galacsint, s amilyen messzire csak tudtam, bedobtam a horgot. Nagy dobás volt, legalább ötméteres… Aztán a kezébe adtam a bot végét, hadd érezze, hogy húz a hal. Megbabonázva, félig lehunyt szemmel nézte, szinte bűvölte a naplemente aranyhídjában bukdácsoló úszót. De az csak állt, ágaskodott ki a vízből, mintha belegyökerezett volna. Olykor megbillent egy kicsit, aztán újra fölegyenesedett. Eluntam a várakozást.
‒ Gyere, próbáljuk meg másutt! Nincs itt hal…
‒ Dehogy nincs! ‒ ellenkezett ő. ‒ Nem látod? Most is ott van. ‒ Ezzel akkorát rántott a zsinóron, hogy a hátunk mögött, a kavicsos fövenyen landolt a horog. ‒ Nézd meg! Lezabálta róla a csalit. Azt hiszem, valami piszok nagy csuka volt. Éreztem…
Új galacsint gyúrtunk, aztán bedobtuk a horgot újra, meg újra. Laci fiam egyre jobban nekitüzesedett. Már látta is a nagy csukát. Szidta, mint a bokrot, valósággal bosszút esküdött ellene, mert nem akart a horgára akadni. És egyszer csak megtörtént a csoda. Az úszó alámerült, a zsinór megfeszült, hal ficánkolt a horgon.
‒ Megfogtam! Én fogtam meg! ‒ ujjongott és táncolt örömében, miközben segítettem neki leakasztani a horogról a nagy halat, és besegítettem a vödörbe.
No igen… Tény, hogy hal volt, és az is tény, hogy ő fogta. Élete első nagy hala. Igazán nem akarom felnagyítani a fiam érdemeit, de az a hal a fejétől a farkáig volt legalább… legalább tizenöt centi. No jó, legyen tizennégy, de tovább nem alkuszom! Vörösszárnyú keszeg. Hibátlan alakú, gyönyörű, virgonc kis jószág.
‒ Aranyhal ‒ állapította meg a fiam. ‒ Mint a mesében…
‒ Nem, Lacikám, ez keszeg. Vöröszsárnyú keszeg ‒ oktatgattam. ‒ Az aranyhalnak az egész teste piros.
‒ Hmm… ‒ gondolkodott el a gyerek. ‒ Akkor is aranyos. Tudod mit? Aranyka lesz a neve. Csinálok neki egy hatalmas akváriumot, abban fog lakni. Sohase sütjük meg, bármilyen nagyra nő is. Megszelídítem, és esténként együtt fürdünk majd a kádban. Aztán ha gyerekei lesznek, azok is ott laknak majd az akváriumban. Tudod milyen szép lesz együtt az a sok hal?
‒ Tudom ‒ mondtam, és szedelőzködni kezdtünk, mert egyszerre ránk zuhant az este, és a szúnyogok halk zümmögéssel jelezték, hogy fölfalnak bennünket, ha sürgősen el nem hagyjuk a vízpartot.
A fiam boldogan cipelte a nehéz vödröt, s mindenkinek elújságolta, hogy ő fogta ki a Dunából Aranykát, ezt a gyönyörű, nagy halat, amelyik mától fogva az ő barátja. Hazaérve kicseréltük a vizet a vödörben, s megetettük Aranykát kenyérmorzsával, kukoricával, sőt még legyet is fogtunk neki, hogy változatos legyen az étrendje.
Az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy valaki, vagy valami motoz a szobában. Fölkapcsoltam a villanyt. Laci fiam ott guggolt a vödör mellett, és Aranykát bámulta.
‒ Pszt! Alszik ‒ mondta. ‒ Azt hiszem, ki kellene cserélni a vizét, nehogy fölmelegedjen.
Reggel első utunk a vödörhöz vezetett. Megdöbbenten láttuk, hogy Aranyka az oldalára dőlve fekszik az alján, és alig piheg. Gyorsan kicseréltük a vizét. Úszott benne egyet, még a tetejére is följött, aztán újra eldőlt, és leereszkedett az aljára.
‒ Gyorsan vigyük el orvoshoz! ‒ követelte a gyerek.
‒ Nem orvos kell ennek, fiam ‒ mondtam. ‒ A Duna, meg a keszeg barátai hiányoznak neki. Azt hiszem, el kellene engednünk.
‒ Soha! ‒ villant haragosan a szeme. ‒ Aranyka az enyém. Én fogtam, az én barátom. Engedd vissza a te barátodat!
‒ Rendben van, fiam. Aranyka a te barátod, te vigyázol az életére.
Kétségbeesetten simogatta, többször kicserélte a vizét, etetgette, úsztatni próbálta, mindhiába. Végül lehajtott fejjel elém állt.
‒ Te, apu! Meghal az Aranyka, ha nem engedjük vissza?
‒ Igen, azt hiszem…
‒ Megtennéd, hogy hozod a vödröt? Tudod, annyira sajnálom…
A vízparton letettem a vödröt és félreálltam. Vártam, mi történik. Laci fiam nagyot sóhajtott, s láttam, könnybe lábadt a szeme, amint a tenyerére fektette a kis keszeget.
‒ Eredj, Aranyka, és gyógyulj meg a nagy vízben! ‒ mondta. ‒ De el ne felejtsd, hogy a barátod vagyok! ‒ Ezzel óvatosan letette a sekély vízbe. Aranyka egy ideig mozdulatlanul feküdt az oldalán, aztán perdült egyet, körbeúszta a kis öblöt, örömében még bucskázott is egyet, aztán eltűnt az ezüstösen szikrázó habokban.
Lacika arcán két könnycsepp gördült végig. Integetett neki, aztán egy mély sóhajtással hozzám fordult.
‒ Apu! Ugye nem felejti el az Aranyka, hogy a barátja vagyok?
‒ Nem, kisfiam. Ezt soha sem fogja elfelejteni.
(Az írás megjelent az Aranyka című kötetben.)