Lenkey János tábornok, jómagam és a fiam
Jó néhány éve már – közben ő is megtért őseihez -, amikor egy nap így szólt hozzám anyám:
– Elolvastam a Nemeskürty könyvét, kisfiam, tudod, azt a „Kik érted haltak szent Világszabadság” – ot. Az éjjel meg frontátvonulás lehetett, mert alig hunytam le a szememet. Amint forgolódtam az ágyban, eszembe jutott valami. Az egyik tábornok nevét úgy írta, hogy Lenkei és Zádorfalvi Lenkey János. Nem hagyott nyugodni a gondolat, fölkeltem, megnéztem. Valóban úgy volt.
– Úgy hát – feleltem magabiztosan -, én is elolvastam. De mi következik ebből?
– Tudod, én nem ismertem a nagyapámat. Fiatalon meghalt, még 1905 körül. De láttam valahol egy aláírását; ő is használta a Zádorfalvi előnevet. Határozottan emlékszem rá, hogy Zádorfalvi Lenkey Pál állt azon a papíron. Még arra is emlékszem, hogy olyan tizenhárom éves forma kislány lehettem 1936-ban, amikor nekem kellett otthon maradnom házpásztornak, mert nagyanyánkat Egerbe hívták temetésre. Akkor hozták haza Aradról a tábornokot. Sokáig mesélte mindenkinek, milyen fényes állami temetés volt. Huszárok, meg díszlövés, meg minden…
– És mi következik ebből? Gondolom, a fél ország ott lehetett a temetésén.
– Azt nem tudom, de ha nagyanyámat külön meghívták, szerintem volt hozzá valami köze a családnak…
– Ugyan, anyám, hiszen ha minden Kovács meg Lakatos az atyafiságát kutatná, a fél országról kideríthetnék, hogy rokon. Jó, elismerem, hogy a Lenkey nem ilyen gyakori név, de hát végül is mit akarsz? A kutyabőrt keresni a hetvenes évek végén? Tegyük föl, hogy megtalálod, akkor mi van? Bemutatod a párttitkár elvtársnak, vagy beragasztod a szocialista brigádnaplóba?
Sokáig nem esett szó a dologról, talán egy kissé meg is sértődött a kemény szavaktól anyám. Aztán a következő tavaszon egy újságkivágással a kezében csöngetett az ajtómon. Rövidke glossza volt, epébe mártott tollal írták. Egyik nagy nemzeti költőnk sírját fölverte a dudva, benőtték a bokrok, s a felbillent sírkő betűit belepte a moha. A „ hálás utókor” még arra se volt képes, hogy a sírt kipucolja.
– Látod – mondta -, lehet, hogy a Lenkey sír is így néz ki Egerben. Én bizony elmegyek, fiam, és kipucolom. Elkísérhetnél, ha van egy kis időd…
Így történt, hogy egy júniusi szombat délelőttön megérkeztünk Egerbe. Gyalog indultunk el az állomásról, aztán érdeklődni kezdtünk Lenkey János szülőháza iránt. Elég sokan visszakérdeztek, hogy „az meg kicsoda?” Végül az egyik buszmegállóban megszólítottunk egy karcsú fiatalasszonyt. A kislányával kettesben várakoztak. Kérdésünkre felcsillant a szeme, s ő is visszakérdezett. De nem azt, hogy „az meg kicsoda?”, hanem hogy miért keressük. Anyám rögtön elmondta, hogy ő Lenkey – lány, s azért jöttünk, hogy rendbe hozzuk a tábornok sírját, ha netán azt is úgy gondoznák, mint az újságban olvasott nagy költőét. Erzsike elmosolyodott, s most rajta volt a sor. Miközben elment a busza, elmesélte, hogy ő a helyi Lenkey János úttörőcsapat vezetője, s nemcsak a sírt gondozzák, hanem még a tábornok szülőházán lévő emléktábla betűit is átaranyozták a gyerekek. Van egy szép csapatnaplójuk is, abba gyűjtik a tábornokról szóló dokumentumokat. Ha legközelebb elmegyünk, szívesen megmutatja. Ebben az albumban láttam az első képet Lenkey Jánosról. Anyám is jól megnézte, aztán rám pillantott és kijelentette:
– Kiköpött Lenkey vagy, fiam. A tábornok is épp olyan kopasz volt negyvenéves korára, akár öregapád, vagy te. Az arcvonásaitokban is van némi hasonlóság.
Akkor még csak sejtettem, de most már biztosan tudom, hogy akkor nyert meg végérvényesen az ügynek, akkor fogant meg bennem a szemtelenül merész ötlet, hogy könyvvé formáljam Lenkey tábornok életét. Igen, hiszen ha küldőre van bennünk némi hasonlóság, miért ne lehetne hasonló a lelkünk is? Ha ez igaz, tán még azt a rejtélyt is megoldhatom, miért őrült meg 1849 őszén az aradi várbörtönben…
Hamarosan felkerestük nagyapám kilencvenéves nővérét, aki gondosan őrizgette a zsidóüldözés idején, még a harmincas évek végén beszerzett anyakönyvi kivonatokat. Készséggel kölcsön adta, hogy lemásoltassuk, de mindig kijavított, mondván, hogy az nem Lenkey, hanem Lenkej. Ő is emlékezett a temetésre, s azt állította, hogy a tábornok közeli rokonunk volt, hiszen az ő nagyapjához azért nem akarták feleségül adni a nagyanyját, mert egy mihaszna Lenkey volt. Ferenc Jóska alatt pedig a negyvennyolcasok voltak a mihasznák.
– No de Zsófi néni – vetettem ellene -, Lenkey János nőtlen ember volt.
– Hát persze, hogy á vót, lálkém – felelte palócos akcentussal, mert ő maga is Zádorfalván született, s élete végéig megtartotta az anyanyelvét -, de vót nékije égy bátyjá, ánnák vóták családjai. Én még nágyon kislánká vótám, ámikó méghált á nágyápám, még á nágyányám, ném is nágyon émlékszém rájuk, de áz biztos, hogy rokon vót…
Közben megtaláltam a két dédunokát. Elkezdtem beszélni nekik egy régi sejtésemről, melyet addig még semmi se igazolt, mégis makacsul ragaszkodtam hozzá; szerelemnek kell meghúzódnia a tragédia mögött. Ha helyesen építettem föl a teóriámat az átolvasott dokumentumokból, s jól éreztem rá a büszke „hétszilvafás nemes” jellemére, akkor egy szőke hajú, kék szemű galíciai lánynak vagy asszonynak kell előmosolyognia Lenkey kapitány vonásai mögül.
– Várjon csak – mosolyodott el Klárika -, apám élete végén sokat foglalkozott a család történetével. Egy fél szekrénnyi följegyzés maradt utána. Mintha említett volna valamit…
Győztem! Valóban szőke volt és kék szemű, egy lengyel gróf lánya, Szerafina Potocka. A kor levegője megtöltötte a boltíves szobát, s egyszerre magam előtt láttam a két Lenkey – fivért, amint éppen látogatóba érkeztek e házba 1849 tavaszán. A falon a büszke gyalogos kapitány – Károly és János nagybátyja -, Lenkey Lajos képe függ ma is, mellette a felesége, Wolf Marianna, a bécsi asszony, s Emma, a lányuk, akit huszonhat évesen ragadott el a tüdőbaj.
Két dagadt dosszié állt már az asztalomon, s éjszakánként beköltözött a szobámba a több, mint százötven év előtti Lenkey – család, Görgey, Kossuth, Damjanich, Rózsa Sándor és szabadcsapata, Windischgratz és táborkara, Haynau, meg Karl Ernst törzshadbíró és mire eljött a tavasz, az utolsó oldal kéziratot is letettem a kiadó asztalára. Azt ígérték, hogy elolvassák. Mikor? Bizony tetemes a kéziratcsomó, 463 oldal, ez időbe kerül. De ha idejük lesz rá, feltétlenül. Mert hogy megírni szép, és nemes cselekedet, talán még szórakoztató is lehet, de elolvasni, az bizony időrabló és kemény munka…Szerződni? Mire? A negyvennyolc különben is kényes téma, a történészek állandóan átértékelik a részleteket…A politikusokról nem is beszélve. Egy könyv történelemszemléletének mindig meg kell egyeznie az adott kor közmegegyezésével. Logikus, nem?
Igen, anyám; a kézirat ismét visszakerült az asztalfiókomba, s most már a te sírodon is évelő virágokat öntözget a tavaszi zápor. De bármi legyen is a sorsa, te, tudom, megérted, hogy meg kellett írnom, s így kellett megírnom ezt a regényt. Abban bízva, hogy majd egyszer az ő igazságukat is elfogadja a történelem… És nemcsak azért, mert valahol a századok ködén át előtűnik egy Lenkey, akit közös ősünknek vallhatunk. Nem, Te sem azért akartad kipucolni azt a sírt Egerben, én sem azért teszem rá a közelgő évfordulón a kegyelet virágai mellé a tragédiába torkollt élet krónikáját. Lehet, hogy igazad volt; van bennünk valami hasonlóság, még akkor is, ha netán a tükör csak a csupasz fejünk búbját hasonlítja össze. A vak foncsor mélyebbre nem tekinthet.
Mindegyik ősöm tette a maga dolgát: harcolt, mulatott, a földet túrta, szeretett és meghalt. A véletlen műve csupán, hogy Lenkey János neve a forradalom egyik szimbóluma lett, Ferenc sírhantját pedig elsimította az idő. Bennem mégis együtt élnek ők ketten, távoli unokatestvérek. Az egyik kezében ostor és az eke szarva, a másikéban kard és nemzeti lobogó. Így váltak ők ketten eggyé, így vezették a tollamat; a józan paraszt és a hős huszár. Látod, most is üzennek. Azt mondják; nem a rang, a cím a fontos, hanem a tett. Nem az számít, kit formázol a tükörben, hanem ami a szívedben lakik…
Anyám! Köszönöm neked az őseimet!