Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivite-lő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfe-lejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik…
Hány éve is ennek? Lassacskán húsz, de lehet, hogy több is. Már egybefolynak az évek. Akkortájt szerezte ezt a néhány tő szedret is az egyik ismerősétől. Akkor is ősz volt, október körüli idő. Azzal dicsekedett a Feri, hogy egész nyáron ellátta őket ez a néhány szederbokor gyümölccsel. A felesége nemcsak tortához, meg süteményekhez használta, hanem még levest is főzött belőle. Nagyon finom gyümölcslevest. Aztán meg teli a mélyhűtő szederrel. Ha eszükbe jut, csak elővesznek egy-egy tasakkal, és másnap már főhet is a nyáridéző nedű. Neki is adott egy tasak mélyhűtött szedret. Megkóstolták. Nagyon ízlett. Erre azt mondja a Feri, hogy épp most metszi a bokrait, van néhány legyökeredzett ág. Kell-e? Már hogyne kellett volna. A kert végében volt egy kis szedertámnak való hely. Oda ültette. Megeredt, fölkötözte, a következő nyáron már termést is hozott. A gyerek segített az oszlopokat beásni, meg a drótot kifeszíteni. Nagyon jól megértették egymás munka közben is.
A lugas mellett csinált egy kis szaletlit. Hasonlót, mint annak idején a nagyapja. Semmi luxus, csak négy oszlop egy kis hevenyészett tetővel, ami árnyékot ad. Nyáron oda vitte ki az öreg a nyugágyat, abban delelgetett ebéd után, meg ott fogadta az unokákat és mesélt, mesélt a régi időkről. Nem egyszer előfordult, hogy kétszer is elmondta ugyanazt a történetet, de elnézték neki, mert ő volt a családfő, a legidősebb Vida. A család doyenje. Volt is miről mesélnie, hiszen két világháborút is végigjárt a fogolytáborokkal együtt. Neki csak az utóbbi világháború jutott gyerekként, meg a forradalom. A katonaságtól is kiszuperálták. Ettől persze még mesélhetett volna, de az unokák már a kertbe se nagyon akartak kimenni, nemhogy az ő szaletlijébe. A csillagkapu, meg a világmegváltó transzformer érdekli őket. Ő meg nagy zavarában nem tud mit kérdezni tőlük. Legföljebb azt, hogy „no, mi újság az iskolában?” meg „Józsika! Hogy állsz a csajokkal?” Hogy állna? Biosz órán jött egy doki, megtartotta a nemi felvilágosítást és mindenkinek adott egy óvszert. Ki is próbálták. Nem ott az órán, hanem megfelelő időben a megfelelő helyen.
‒ És hol volt az a megfelelő hely és idő, Józsikám? ‒ érdeklődött a nagyanyja ájulás közeli állapotban.
‒ Te, papa! ‒ vigyorodott el Józsika szánakozó mosollyal az arcán. ‒ Eleve ilyen hülye kérdésekkel született a mama, vagy csak vénségére szedte össze őket?
Szó bennszakad, hang fennakad, az apja összevonja a szemöldökét és keményen szól:
‒ Józsika! Két perc múlva kezdődik a tévében az űrzsaruk sorozat. Nem kellene már a nappaliban ülnöd?
Józsika fellélegzik, bólint, előveszi az okos telefonját és kiballag a képből.
‒ Ha jól meggondolom ‒ biggyesztette le az ajkát az öreg Vida ‒ én annak idején naponta öt kilométert gyalogoltam az iskoláig, meg vissza. Eszembe se jutott, hogy másképp is lehetne.
‒ Annak már alig több, mint száz esztendeje, ha jól emlékszem ‒ ingatta a fejét a fia. ‒ És ha azzal folytatod, hogy abban az időben még a rossz cipőt is megtalpalták, inkább elmegyek én is űrzsarut nézni. Apa! Vedd már tudomásul, hogy ezek a srácok nem hisznek a tündérmesékben. Ők írják.
Szó bennakad, hang fennakad… a mama behozza a sóssüteményt. Aztán az ifjabb Vida az órájára néz, sajnálkozva bólint és búcsúzkodik.
A szomszéd Pistának is van számítógépe. Már hogyne lenne. Amikor az unokája tabletra váltott, megkapta a gyerek régi masináját. Ráírták egy cetlire, hol kell bekapcsolni, meg melyik izére kell kattintani, ha levelet akar írni nekik, melyik a skype, és mit kell csinálni, ha nem tudja elolvasni az apró betűket. Eleinte elkezdte kérdezgetni, hogy mi micsoda, mert hát azért a vénember is csak kíváncsi, de miután az unoka kinevette a buta kérdéseit, feladta.
‒ Tudod szomszéd ‒ mesélte a kerítésre támaszkodva ‒ figyeltem én piszkosul, ahogy a fiam, meg a kisunoka próbálgatják a gépet, és igyekeztem megjegyezni, amit mondtak. Hanem amikor azt mondta a gyerek, hogy „figyuzz, apa, mert a pendrájd leszopja az alaplemezt”, föladtam. Ezt a nyelvet én már a büdös életben nem tudom megtanulni.
‒ Valahogy én is így vagyok ezekkel a bítekkel, meg bájtokkal. A minap meg fölugrottam a guglira, és olvasom ám, hogy a 3D-s nyomtatóval huszonnégy óra alatt el lehet készíteni egy családi házat. Tudod mit? Biztosan igazuk van, de én abba nem szívesen költöznék be lakni.
Az öreg Vida a szeder lugas utolsó ágait metszette, és a kert fölött keringő madarakat figyelte. Még fönt trónolt a Nap az ég peremén, de már bágyadtak voltak a sugarai. A nyár madarai már régen elrepültek dél felé. A téliek még csak szálláscsináló vendégként keringtek a fák csupaszodó ágai fölött. Még néhány nap, és jön a dér, lesodorja az elsárgult, maradék leveleket. Az erdő felől már hajnalonként behallatszik a varjak károgása. Különös őszi szín kavalkád készül. Az ő haja fehér, mint a dér, a varjak tolla meg éjfekete, mint a szeder bogyó.
(Pacsirta a diófán kötet)