Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák szarkalábai, hosszú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelóg ápolatlan szakállába. Révedező tekintettel mered maga elé, mint aki minden erejével el akarja feledni a jelent, hogy a múltból merítsen erőt az eljövendő borzalmak elviseléséhez.
– Szerafina, te aranyhajú, most segíts! Ezt még túl kell élnem… – motyogta maga elé. – Szerafinám, egyetlen szőke angyalom…
– Már megint az angyalkáját szólongatja – nevetgélt a szuronyos puskával sétálgató őr, s intett a társának, hogy figyeljen. Hosszúra nőtt szász legény volt az őr. Odaállt az ablakhoz, s kiöltötte a nyelvét a fogolyra. Ő meg felhördült, mint a láncra vert vad, felragadta a keze ügyébe eső tányért, és az ablakhoz vágta. Amikor kissé lecsillapodott a dühe, újra visszatért az ábrándjaihoz.
– Látod, aranyhajú, mindig dühítenek. Az őrületbe akarnak kergetni. Jó néhány csatában megvertem őket, most ezzel törlesztenek. Ernst hadbíró azért faggat, hogy áruljam el a társaimat, és az én cellám elé küldi a legkomiszabb bakáit. Már minden ablakom kitört, nem tudom elviselni a kárörvendő vigyorukat. Egyedül te tartod még bennem a lelket, aranyhajú. Segíts nekem, hogy bátran állhassak hóhéraim elé!
Fölállt, megtapogatta elézsibbadt tagjait, s az udvarra néző ablakhoz lépett.
– Két éve még milyen boldog voltam veled… Ugye te is, aranyhajú? Emlékszem, nyárutón, amikor együtt lovagoltunk atyád, Potocky gróf birtokán…. Arany hajad lobogott a szélben, a szemed kék, akár a felhőtlen ég… Tudom, soha se látlak többé, és az eget is legföljebb egyszer nézhetem meg, amikor a kivégzésre visznek. Aztán a kerületi bálon, Sztaniszlauban… hogy táncoltál, hogy nevettél… Arany hajad most is itt lóg a nyakamban medalionba zárva ereklyeként. De hol van már az a régi, büszke kapitány, és hol van Szerafina kontesz, a gondtalan, csacsogó kis angyal?
Én hittem, hogy a népek szabadságra születtek, s hittem, hogy boldoggá tehetlek téged… Már semmiben se hiszek. Csak benned, s abban, hogy meg kell halnom. Tudom, akkorát vétettem a császár ellen, hogy azt meg nem bocsáthatja. Ernst is mondta az első kihallgatáson, hogy bárki kaphat kegyelmet, de az én bitófámat már készíti az ács… Azt mondta Görgey, mielőtt letettük a fegyvert az oroszok előtt; tagadjunk, amit csak lehet, s el is égettük az iratokat. Én nem félek a hóhértól, amit tettem, a lelkiismeretem diktálta, s újra megtenném, ha visszaadnák a kardomat. Magyar vagyok, még ha Bécsben neveltettek is. De nem ez a fontos, hiszen Damjanich szerb, Guyon angol, Bem lengyel, Mack morva, Leiningen osztrák, a fivére ellenünk harcolt, de mind igaz férfiak. És most mi itt valamennyien szánandó rabok vagyunk. Nem a haláltól félünk, hanem a vesztett ügyet siratjuk, s titeket, akiknek élnetek kell tovább…
Tegnap levelet csempésztek át hozzám Töröktől. Azt írja, Görgeyt pénzen vették meg a muszkák. Ő szabad, Ausztriába ment. Én nem hiszem. Bár ebben a fölfordult világban a legkiválóbbak is meginoghatnak… Istent kérem, segítsen elviselni ezt a nyomorúságot, és ne vegye el az eszemet! De ha meglátom ezeket a vigyorgó, ostoba bakákat a cellám előtt, meg Ernst hadbíró rókaképét, szeretném rájuk omlasztani a várat. Brzezányban éreztem hasonlót, amikor Paar ezredes lecsukatott, mert nem ölettem halomra a lengyeleket Sztaniszlauban. A te véreidet, Szerafinám! Ha újra kezdhetném, most se cselekednék másként, hidd el nekem, aranyhajú!
Két hónapja még ünnepelt tábornok voltam, a hős Lenkey. Négylovas hintóval készültem hozzád, hogy boldoggá tegyelek. És ki tudja, két hónap múlva nem fekszem – e temetetlen hullaként a várárokban?… Tudom, te most is aggódsz értem, hisz’ őszintén szeretsz, akár csak én téged, de lásd be, egyetlenem, számomra nem létezett más út. Te se becsülnél, ha megalkudtam volna. Elmenekülni, elfutni a hóhér elől? Hová? Kihez? Minek? Férfinak születtem, s ha Isten engedi, akként is halok meg.
A folyosón kemény, csizmás léptek kopogtak végig, aztán rövid, katonás vezényszavak. Végül a főfoglár borízű hangja a nevét szólította:
– Herr Lenkey, kommen Sie sofort!
Kezére bilincset raktak, s két fegyveres őr kísérte a reggel óta ülésező hadbíróság elé. Aradon tizenhárom katonatársával várták az ítéletet, azon a napon ő volt a negyedik, összesen a tizennegyedik vádlott. Karl Ernst őrnagy, törzshadbíró feje fölött 1849. szeptember 14-ét mutatott a naptár…
(Részlet „A két Lenkey” című regényből)