T. Ágoston László: Profán ima

Uram! Én nem csak teli tüdőből, de teljes szívből énekeltem a templomodban, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Mert gazdagnak teremtettél, Uram. A sok mezítlábas hadiárva közt nekem volt apám, aki az asztalra tegye a kenyeret, és volt Atyám, aki naponta megáldotta azt. Én azt is tudtam, hogy Te vagy, aki napközben vigyázod óvatlan lépteimet, s ha leszáll a Nap, megóvod álmomat. Soha nem robbant elhagyott akna a lábam alatt, és a szememet is megóvtad a színes robbanóceruzáktól, melyeket gonosz kezek szórtak a kíváncsi gyermekek közé.

Én akkor is hittem Benned, amikor azt mondták, nem vagy, és nem is léteztél soha. A véletlenek titokzatos törvényei alkották meg a világot, és az emberi ész uralkodik mindenek felett. Az emberi ész, mely Téged is megteremtett. És Te mindezt mosolyogva eltűrted, Uram… Nem vitatkoztál, nem szálltál perbe, nem sújtott le bosszúálló karod. Mintha csak azt mondtad volna: „Lássuk, mire mentek nélkülem!”

Láttuk, meg éreztük is a zsigereinkben, mire képes a gonosz. És felüvöltöttünk az égre, ezer sebből vérző testünket neked mutogatva, hogy Isten, ha vagy még az Égben, ezt nem tűrheted tovább! Kértünk, hogy adj erőt, pénzt, paripát, fegyvert, s majd mi véghezvisszük azt, amire rest vagy. Kértünk, könyörögtünk, és Te nem hallgattad meg az imánkat.

Kértelek, Uram, adj bölcsességet, adj hű szeretőt és igaz barátokat. Ismeretlen, vad világba küldtél, kinevettek, sárral hajigáltak, és kitépték a hajamat. Elárult az asszony, kire felesküdtem, és vele nevetett a jó barát.

Adj akkor innom, adj mély dagonyát, hogy ne érezzem legalább a rothadás szagát! ─ És Te kiütötted kezemből a poharat, és nem hagytad átaludnom a viharos éjszakát.

Azt mondtad, tűrjek, és én újra kértem, mert azt mondták kérj, s megadatik neked. Csak azt akartam, annyit adj, mint másnak, ki régóta megtagad, kicsúfolja, és Pilátus elé citálja az igazságodat. Hiába szóltam, rendre mást akartál, mint amire szóra nyitottam ajkamat. Apám szavát kétkedve hittem, s ellened is lázadtam, Uram!      Nyiss nekem tért és adj hozzá erőt, hogy kimondhassam, mi oly rég nyomja a szívemet! Csitulj!─ Mondtad, s a számra tetted ujjadat.

És gyűlt a nép, a csőcselék, s háromszor megtagadtalak, mire hajnalt rikkant a réztollú kakas. Pilátus nézett rám bambán, fáradt tekintetében idegen istenek, szájszögletében halvány mosoly; nem hitt nekem. Két légiós kemény vitéz a plebsz közé dobott.

Porban feküdtem, s nem mozdult karom, szívemből is rég elszállt már az akarat. Hittem, hogy végső a perc, s csak annyit kértem, gyors legyen, ha lehet, és Te légy velem. Uram, legyőztél, nincs többé szavam, nem lázadok, nem követelek. Lehajtott fejjel fogadom, mit ajándékozol nekem.

És szólt az Úr, ujját levéve számról; mit láttál, most elmondhatod. Adott hozzá szót, ceruzát is, és maga nézte át a kéziratot. És adott hű társat, aki segít, rendelt mellém jó barátokat. Kertet, madárdalt, szép virágot, asztalomra kenyeret ─ no nem halomra, csak a mindennapit.

Majd jött a kór, a fájdalom, testembe kín hasít. Uram, kímélj meg tőle ─ kértem Őt, de nem hallotta óhajom. Legyen hát meg az akarat, tégy szándékod szerint. A harcot lásd, én feladom, kezedbe adom sorsomat, s nem kérek már mást, Uram. Csak egyet adj meg még nekem, mit senki más nem adhat; taníts meg úgy, ahogy csak Te tudsz. Taníts, Uram, megbocsátani!

Az írás megjelent T. Ágoston László: Hazatért liliomok című emlékkötetében.
A könyv megrendeléséhez kattintson ide!