Azt mondják a rossz nyelvek, hogy korunkban már nincsenek polihisztorok. Sokan vissza is sírják a sötét középkort, amikor még Michelangelók, meg Danték születtek. Bezzeg ma… Ma legföljebb egy – egy szakbarbár látja meg a környezetszennyezett napvilágot. És a nevek, a nevek! Ha még lenne is benne valamiféle szikrája a zseninek, hát lehet valaki ilyen névvel polihisztor, mint mondjuk Kovács, vagy Lakatos? Igenis, lehet. A polihisztória legújabb kutatásai szerint lehet.
Elsőként a század első felében említenek a feljegyzések egy Lakatos nevű gyermeket, aki fél éves korában édesanyjától, akit feltehetően Lakatosnénak hívtak, ajándékba kapott egy csörgőt. Az anya muzikális lévén, esténként hárfa hangversennyel szórakoztatta gyermekét. A kisded néhány estén át csak hallgatott, aztán egy szép éjszakán intett az ő jó édesanyjának, hogy állítsa oda a hárfát a keményfából készült fekvőhelye mellé, majd hevenyészett pólyájából előkotort egy vaskos kottacsomót. Kiterítette maga elé, s jobb ötlet híján fújni kezdte a húrokat, akár a szél. Csodálatos hangzású fújását csörgőszóval kísérte. Az anya ettől mély ámulatba esett, majd álomkór lepte meg nehéz pilláit. Látva ezt a gyermek, kibontotta pólyája kötőszalagjait, s le sem vetvén enyhén szagló guminadrágját, a szomszédos erkély alá surrant, s mélabús andalúziai dallamokkal puhítgatta a szépnek mondott Kovácsné szívét. Alig telt el háromnegyed év, s Kovácsék terven felüli gyermekáldásban részesültek. Arról nem szól a fáma, hogy közben Lakatos és Kovács úr a napi sajtó kacsáit kergette – é, avagy az egyik közeli kisvendéglőben szivaroztak. Sajnos a csodálatos szerenádról sem készült lemezfelvétel, így a hatás elképzelése is az utókor fantáziájára bízatik.
Más forrásokból értesültünk egy irodalmi zseniről, egy igazi csodagyerekről. Történt volt egyszer, hogy édesatyjával meglátogatta annak író barátját egy Lakatos nevű hároméves gyermek. Beszélgetés közben megemlítette a jeles férfiú, hogy most éppen egy történelmi nagyregényen dolgozik. Az ókori Rómában és Attila hun birodalmában játszódik a cselekmény, de a tizedik oldalnál megakadt, mert nem ismeri eléggé a kort. „Ó” mondta erre a gyermek, s nyílt tekintetét atyjára vetvén papírt és írószert kért, hogy elfoglalhassa magát, míg a felnőttek megbeszélik érdektelen, gyerekes gondjaikat. Mire felfigyeltek rá, 3256 oldalt telerajzolt a gyermek, s bejelentette, hogy nagy képregényt írt Rómáról és Attila hun birodalmáról. Hogy hun csinálta meg ennyi idő alatt… No, hát erről vitatkoznak most a kutatók. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy csupán azért írta képregénynek, mert még nem ismerte a betűket. A történettudomány azóta is alapvető forrásmunkának tekinti ezt a Hogyishívják? című könyvet, az irodalomtörténészek pedig megesküsznek rá, hogy irodalmi értéke vetekszik a Bibliáéval. Feljegyezték még, hogy miután a gyermek iskolába került, s megtanulta a betűvetést, elvetette magától az írószerszámot, s mindössze két szót jegyzett föl egy hát falára: „hülye Kovács!”
Az Est Lapok egyik decemberi száma szenzációként számol be a tehetségtelen festők ligeti kiállításáról. Ennek egyik érdekessége volt, hogy egyes szemétre való alkotások ott, a helyszínen készültek. A lap munkatársa is éppen arra settenkedett, amikor egy Lakatos nevű, pelyhedző állú ifjonc kivette az ecsetet és a palettát a legtehetségtelenebb antitalentum kezéből, s annak harsány tiltakozása ellenére lemeszelte az egészet, és csak úgy, kedvtelésből elkezdte pingálni a teremőrt. Mire megérkeztek a rendfenntartó erők, hogy eltávolítsák a betolakodót, éppen elkészült a portré. Ki is akarták dobni, de véletlenül éppen arra sétálgatott a Louvre igazgatója – ma se tudni, hogy került oda -, s egymilliárd dollárért megvette a képet. Az ifjú ember mosolyogva ajánlotta föl az összeget az elaggott Kovácsnék megsegítésére, és soha többé nem vett ecsetet a kezébe.
A további kutatások még váratnak magukra, ugyanis az erre megszavazott összeget átcsoportosították a gazdaságot közvetlenül segítő Kovács kutatásokra. Néhány fontos adat azonban ezek során is felszínre került, de a tudományos igazolásukat még ellenőrizni kell. Milyen adatok? Hát például felbukkant egy Lakatos az egyik antarktiszi expedícióban. Hallottak róla a polinéz szigetvilágban, sőt a nicaraguai gerillák egyik csoportját is egy Lak – Atos nevű parancsnok vezette fényes győzelemre. Később az egyik afrikai ország had – majd pénzügyminisztereként emlegették a korabeli folyóiratok. Repülőszerencsétlenség érte, a tengerbe zuhant, s mire megtalálta a mentőexpedíció a repülőgép motorjából összebarkácsolta a világ első sósvíz meghajtású robbanómotorját. „Csak semmi ünneplés – hárította el a Nobel – díjhoz gratulálók jókívánságait. – Unatkoztam a tengerparton, és eszembe jutott az energiaválság…”
Élete telén, miután már nagyon húzta a csúza, hazarepült kies honunkba, s felajánlotta szolgálatait a Szétszedem – Összerakom Műveknek. Rögtön föl is vették műszaki rajzolónak, mert csak erről volt pecséttel ellátott, hivatalos bizonyítványa. Egy alkalommal elvesztette a skiccet, s fejből, a saját elképzelései szerint rajzolta meg a gép alkatrészeit. Amikor véletlenül ennek alapján készült el a szerkentyű, kiderült, hogy akár világszabadalom is lehet. Lett is, a főmérnök nevén. Feldühödött erre, s meghirdette a „fúrd a főnököt!” mozgalmat. Minden beosztott csatlakozott hozzá. Szó, ami szó, ezt is jól csinálta. Olyannyira, hogy nem volt mit tenni, fölterjesztették az első osztályú becsületrendre, és kinevezték főosztályvezetőnek.
Ennek már több, mit öt éve. Azóta csak telefonon tárgyal a beosztottaival. Kitiltotta a gyárból a fúrógépeket, és lecsavaroztatta a padlóhoz a karosszékét, nehogy egy óvatlan pillanatban kihúzzák alóla.
Mondják, hogy egy nap megjelent nála egy Kovács nevű fiatalember, s újfajta csavarokat ajánlott neki, amivel magát is a székéhez rögzítheti. Elvette tőle a csavarokat, az ifjú Kovácsot pedig kitoloncoltatta a városból.
Tegnap temették. Nem a Kovácsot, hanem a Lakatost, az utolsó polihisztort, a nagy zsenit. Élete utolsó heteiben egy életelixíren dolgozott lakatra zárt, lefüggönyözött ablakú hivatali szobájában. Azt mondta, addig nem halhat meg, amíg meg nem találja az örök élet titkát. Hát most aztán vitatkozhatnak a kutatók, hogy azért halt- e meg, mert megtalálta, vagy azért, mert nem.
Úgy temették el, mint a régi barbár királyokat. Igaz, nem lóháton, hanem a hozzánőtt székével és íróasztalával. Akik látták, azt állítják, keményfából volt az egész. Lehet, hogy mégis félresikerült volna az elixír? Nem a szék vált élővé, hanem belőle lett fapofa? A fene se érti ezeket a zseniket…
{SCOpenGraph image=https://tagostonlaszlo.hu/images/zseni.jpg}{SCOpenGraph title=T. Ágoston László: A zseni} {SCOpenGraph description=Látva ezt a gyermek, kibontotta pólyája kötőszalagjait, s le sem vetvén enyhén szagló guminadrágját, a szomszédos erkély alá surrant, s mélabús andalúziai dallamokkal puhítgatta a szépnek mondott Kovácsné szívét. Alig telt el háromnegyed év, s Kovácsék terven felüli gyermekáldásban részesültek.}