Lenkey János tábornok, jómagam és a fiam Jó néhány éve már – közben ő is megtért őseihez -, amikor egy nap így szólt hozzám anyám: – Elolvastam a Nemeskürty könyvét, kisfiam, tudod, azt a „Kik érted haltak szent Világszabadság” – ot. Az éjjel meg frontátvonulás lehetett, mert alig hunytam le a szememet. Amint forgolódtam az ágyban, eszembe jutott valami.
Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan.
Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör...
Az öregember egy kiugró sziklapárkány szélén ült és a távolban szikrázó csillagokat figyelte. Úgy érezte, hogy ha kinyújtaná értük a karját, bármelyiket elérhetné. Elérhetné, de minek?
Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák szarkalábai, hosszú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelóg ápolatlan szakállába.
Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort.
A lány ott állt az út szélén és a táskáját lóbálta, mintha csak úgy ráérősen várna valakire, vagy valamire. Biztosan nem buszra várt, mert a két falu között nem volt megállóhely, csak bent a községháza előtt. Az autós úgy gondolta, hogy legalább két kilométernyire volt az utolsó ház mindkét irányból.
Laczkó András: T. Ágoston László iskolái (interjú)
T.Ágoston Lászlóval a Somogy folyóirat és a Krúdy Kör “hozott össze”. Kanizsa Józsefnek, a Kör titkárának rendszeresen legalább tíz meghívót küldtem, hogy adja tovább az érdeklődőknek, ha Budapesten volt a bemutatkozás.
Sanyikáról már az óvodában kiderült, hogy különös érdeklődéssel bír a szebbik nem iránt, azaz "szexuálisan túlfűtött". Ezt olyan szépen mondtam, hogy szinte magam is meghatódtam tőle. Valójában nem is én fogalmaztam így, hanem Marika néni, a kertvárosi egyes számú óvoda vezető pedagógusa, aki eltanácsolta Sanyikát a jó hírű intézményből.
Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata.
A Homo Politicus a Homo Sapiens ember fajához tartozó, annak Minimus Deus kisisten alfajába sorolható élőlény. Az alfajba sorolásról évezredek óta folyik a vita a tudósok körében. Egyes, magukat függetlennek valló természettudósok szerint a Homo Politicus bizonyos mutációi kétséget kizáróan a puhatestűek rendjébe sorolhatók, mivel semmiféle jel nem mutatható ki náluk a csontozat azon elemének kifejlődésére, amit a köznyelv gerincnek nevez.
Azt mondják a rossz nyelvek, hogy korunkban már nincsenek polihisztorok. Sokan vissza is sírják a sötét középkort, amikor még Michelangelók, meg Danték születtek. Bezzeg ma...
Jusztinka néni fölkereste a vízvezetékszerelő mestert, és el-mondta, mit akar. Teljes fürdőszoba felújítást. Még azt is hozzátette, hogy sürgős lenne a munka, mert műtét előtt áll, és a kórházba vonulása előtt szeretné lerendezni az ügyet.
Aki a múltat nem tudja eltemetni, magának állít sírkeresztet
A kertben üldögéltek a kispadon, és a fák ágain fecserésző rigók énekét hallgatták. Ösztönösen kereste egymást a két öreg kéz, és egymásba kulcsolódott, amint összetalálkoztak. A nap éppen lebukóban volt a nyugati ég alján.
A két Lenkey című regény részlete A kerületi székváros főtere tele volt emberekkel. Nemzetőrök sorakoztak példás rendben, körülöttük hangoskodó, kardcsörtető férfiak, bámészkodó asszonyok, szájtátó, mezítlábas, mindenre kíváncsi gyerekek. Izgatottan várták, mivel zárul a kerületi házban reggel óta tartó egyezkedés a helyi nemesség, és Thun gróf császári, királyi biztos között.
Tavaszodott. Eltűntek a kertekből az utolsó makacs hófoltok is. Az egyre világosabb kék égen egymásba hömpölygő bárányfelhők váltották fel a hópelyhektől terhes, sötét borulást.
Augusztus elején Horányban nyaraltunk. Gyönyörű vidék a Szentendrei-sziget déli csücske. A Duna-part tele vízbehajló fűzfákkal, amelyek olyan sejtelmesen susognak a legkisebb szélrezdülésre is, mintha évszázados nagy titkokat akarnának elmesélni az alattuk ülőknek.
Van az úgy, hogy az ember nem tudja eldönteni, melyik ujját harapja, mert mindegyik neki fáj. Így történt ez Durcival is. Kandúrként kapta a nejem az egyik kolléganőjétől, és amikor már teljesen belopta magát a szívünkbe ez az okos, játékos, bohém kis szőrgombóc, Maris néni, a szomszédasszonyunk kiderítette róla, hogy nőstény.
Töpörödött, ráncos arcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi, gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította.
– Bálint, nyomjad a kisfröccsömet, mert rohadt szomjas vagyok! – mondta a csaposnak, és leült a sarokasztalnál könyöklő barátja mellé. Köszönésképpen összekoccantották az öklüket és Nagy Bence megbiccentette a fejét.
Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivite-lő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfe-lejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta.
Nagyon unta már Fehérné, a Bori, hogy állandóan azzal cikizi a férje, hogy nem tudja beosztani a konyhapénzt. Bezzeg a húga, a Jolán tök jól bánik a manival. Most is, az ünnepek alatt három napot töltöttek valami wellness szállodában és még a félpanzió is belefért a költségekbe.
T. Ágoston László többkötetes budapesti író bemutatkozása
,,Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot.” Márai Sándor Kecskeméten ismerkedtem meg Lászlóval egy közös barátunk, Maczó János könyvkiadó jóvoltából. Könyvbemutatót rendeztünk János kérésére, mivel ö volt László első könyvének kiadója, és véleményem szerint írói pályájának elindítója.
Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan.