„A gyászoló aradiak egészen a katonákig merészkedtek, s az egyre sûrûsödõ hóesésben messzire hangzott a temetési ének. Mire a temetõkerthez értek, valaki elkezdte húzni a kis kápolna csilingelõ lélekharangját. Károlyt megrendítette a rég hallott harangszó. Most ébredt csak igazán a tudatára, mi is történt; János, akivel gyermekkoruk feledésbe merült mindenszentek estéin együtt hozták a virágot, meg a mécsest ebbe a temetõbe, nincs többé. Érte szól a harang, érte jajong az ének az asszonyok ajkán, érte hull a férfiak könnye. Érte, aki itt fekszik a korommal bemázolt, otromba ládában koszosan, mocskosan, élettelenül. Két kézzel a láda végébe kapaszkodott, és az arcán végigcsordultak a könnyek.”
