(A két Lenkey című regény részlete)
A kerületi székváros főtere tele volt emberekkel. Nemzetőrök sorakoztak példás rendben, körülöttük hangoskodó, kardcsörtető férfiak, bámészkodó asszonyok, szájtátó, mezítlábas, mindenre kíváncsi gyerekek. Izgatottan várták, mivel zárul a kerületi házban reggel óta tartó egyezkedés a helyi nemesség, és Thun gróf császári, királyi biztos között. Ott volt a bámészkodók között néhány ráérő huszár is. Tiba Endre és Vincze Ferenc éppen a székházzal szemközti üzletbe indult suvickot venni, de látva a csődületet, elfeledkeztek jövetelük céljáról, s izgatottan várták, mi lesz ebből.
Nem sokáig kellett várakozniuk, a lengyelek felháborodott kiabálással tódultak ki a térre, s egyre többen vették át tőlük a jelszót; „fegyverbe, polgárok!”
‒ No, ez egyre érdekesebb lesz, Bandi pajtás! ‒ lelkendezett Vincze.
‒ A biztos úr már megint valami császári-királyi marhaságot mondhatott nekik…
‒ Figyelj, a végén még felkötik!
‒ Az erkélyen megjelent a császári biztos, és nagyhangon ‒ természetesen németül, bár ha nagy szükség volt rá, megértette ő a lengyel szót is ‒ kiabálni kezdett; „Elrendelem a nemzetőrség azonnali lefegyverzését! Aki nem teszi le azonnal mindennémű fegyverét, az a helyszínen rögvest agyonlövetik!” − Folytatta volna még, de a tömeg zúgásától egyetlen szavát se lehetett hallani. Valaki felkiáltott hozzá; „Ez Lengyelország, beszéljen lengyelül!” Mások a kardjukat csörgették, és ütemesen kiabálták; „Dobjátok ki! Dobjátok ki!”
‒ Mit ordítanak ezek a disznók? ‒ kérdezte a gróf a mögötte álló lengyel tiszttől.
‒ Azt követelik, hogy dobják le közéjük a gróf urat.
‒ Ez skandalum, az én személyem szent és sérthetetlen, és őfelségét képviselem!…
A fegyveresek közben már az ajtót döngették, onnét kiabáltak be a terembe: „Engedjetek be, hadd dobjuk le az emberek közé!”
‒ Könyörgöm, gróf úr, meneküljön! Ezek képesek meglincselni ‒ húzta be az erkélyről egy hivatalnok, mert a tömegből kövek repültek feléjük. ‒ A hátsó kijáratot őrzi a gyalogság, oda rendeltük a hintóját. Siessen, gróf úr, míg nem késő!
A két huszár csak annyit látott az egészből, hogy Thun grófot betuszkolják a császári sasos címerrel díszített, lefüggönyözött ablakú hintóba, és erős kísérettel elporzik a városból kivezető úton.
‒ Jobb, ha hazafelé vesszük az irányt, Feri, mert ebből még riadó is lehet… – mondta Tiba, és elindultak a laktanya felé.
Nem tévedtek. Még a kaszárnya kapujához se értek, már hallották a gyülekezőre hívó trombitaszót. Futottak az istállóba, kivezették a lovaikat, s beálltak a sorba. A lovak a fülüket hegyezve kapáltak, idegesen várták az indulási parancsot.
Lenkey a főutcában állt fel a századával. Gondterhelt arcán a harcedzett katona keménysége ült, de e mély nyugalom mögött, tompa hangjában feszültség remegett.
‒ Szakaszparancsnokok hozzám! ‒ rendelkezett. − Teljes szélességben elfogni az utat, egy szalmaszál se férhessen át két huszár között! − Aztán előrelovagolt, s jelentkezett Kalliány tábornoknál.
‒ Századom harckész, elfoglalta a főutcát teljes szélességben. Várom további parancsait.
‒ Köszönöm, kapitány. Nyomuljon előre a főőrségig, álljon föl a gyalogság mögött, és egyelőre várjon a további parancsomra.
Lenkey visszavágtatott a századához, Kalliány tábornok pedig a térre léptetett lovával, egy szakasz szuronyheggyel utat vágó gyalogos mögött.
‒ Emberek! ‒ kezdte fölállva a lova nyergében. ‒ Nem akarunk több vért ontani. Oszoljatok! Térjetek haza békességgel! Őfelsége a császár úgy határozott, hogy le kell tennetek a fegyvereiteket. Bízzatok V. Ferdinánd kegyes jóságában, és rakjátok halomba puskáitokat, kardjaitokat, és akkor egy ujjal se nyúl hozzátok a felsorakozott katonaság. Nincs értelme az ellenállásnak, hiszen tudjátok, hogy a császár hadserege a legerősebb Európában, ti meg gyengék, és esendők vagytok…
Folytatta volna még ő is, akár Thun gróf, de a tömeg moraja elnyomta a hangját. Mint a felbolydult méhkas, úgy indult meg felé az embertömeg. Fegyvert senki se tartott a kezében, de legalább tízszer annyian voltak, mint a katonák. Kalliány fogcsikorgatva hátrált, s már azon gondolkozott, mivel mentse magát a galíciai hadak főparancsnokának, Hammerstein altábornagynak írandó jelentésében. Mindegy, majd ír valamit. Most az a legfontosabb, hogy megakadályozza a tömegmészárlást, és valahogy megmentse a hadsereg és az uralkodóház becsületét, tekintélyét.
A tüntetők játszi könnyedséggel sodorták magukkal az őrséget, s elérve a gyalogság vonalát, ide-oda hullámzott a tarka tömeg. A katonák keresztbe rakták a puskájukat, azzal próbálták visszanyomni az embereket. Egy ideig így táncoltak előre-hátra, de csakhamar több helyen benyomták a gyalogság vonalát, és elkeveredtek köztük. Néhány perc múlva ott álltak az élő falat alkotó huszárok előtt.
Lenkey Szerafinára gondolt, a megígért látogatásra. No meg a fogadalmára, melyet pillanatokon belül meg kell szegnie, hogy megtarthassa a császárnak tett esküjét. Jobbja a kard markolatán, sarkantyúja a lova hasát érinti…”Hej, Istenem az égben, ha szeretsz egy kicsit − sóhajtott föl magában − add, hogy megsemmisüljek, mielőtt ideérnek a lengyelek! Vagy adj erőt, és mutasd meg a helyes utat!”
A gyalogság a lovak lábai közt szorongott. Félő volt, hogy megvadulnak, és eltiporják őket. Kalliány tábornok nem adott új parancsot. De ha adott volna, akkor se értették volna meg ekkora zajban a szavát…
A kép forrása
És ekkor elkiáltotta magát valaki: „Éljenek a magyarok! Éljen Lenkey kapitány!”
− Éljen! Éljen! − zúgta a tömeg, s négyszögletű, fehér gyászszegéllyel keretezett csalmáikat az ég felé dobálták. Percekig tartott az ünneplés Kalliány tábornok és a lengyel gyalogság elképedésére.
Lenkey levette a csákóját, és odaszólt a mellette álló Festetich Zsigmond alkapitánynak:
− Maradjatok veszteg, szólok hozzájuk! − Ezzel előrelovagolt egyedül a tömeg közepébe, és anyanyelvükön beszélt az emberekhez.
− Barátaim! Lengyel testvérek! Hallgassatok meg!
− Halljuk! Halljuk! − zúgott a tömeg.
− Tudjátok jól, nem kenyerem a sok beszéd, katona vagyok, a tettek embere. Most mégis hüvelyébe rejtem a pengémet, és azt mondom nektek is, kövessétek a példámat. A császár, V. Ferdinánd úgy rendelte, hogy mi, magyar huszárok vegyük ki a kezetekből a fegyvert, mely a szent szabadság védelmében, a lengyel nemzeti egység védelmében reá szegeződik. Mi, akik évszázadok óta barátságban, békességben, testvériségben éltünk és élünk veletek. Mi tiporjuk el a rég óhajtott szabadságotokat, akik menedéket adtatok nagy fejedelmünknek, második Rákóczi Ferencnek, aki lengyel honból vitte Magyarországra a szabadság zászlaját? Keserves nekünk ezt a parancsot végrehajtani. Mégis azt mondom, testvérek, a mostani viszonyok azt követelik, hogy egy időre pihenni hagyjuk a fegyvereket. Váltsa föl őket a józan ész, a politikai megfontolás. Okos vezéreitek a Kamarillával tárgyalnak a békés megoldásról. Kár lenne a kiontott vérrel megnehezíteni az ő dolgukat. Lehet, hogy egy ideig elhúzódnak a szócsaták, s tudom, nehéz tétlenül kivárni a végüket. Ne csüggedjetek, él még az Igazság Istene, aki nem hagy el benneteket éppúgy, mint a szegény magyar népet.
A tömeg morajlott, közbe-közbe kiabáltak, éljeneztek. Még jobban fölemelte hát a hangját.
− Testvérek! E percben legyetek türelemmel! Mentsetek föl jelen helyzetemből, kíméljétek meg a fölösleges vérontástól magatokat, és magyar barátaitokat is! Térjetek haza békeséggel, és emlékezzetek arra, amit mondtam!
− Rendelkezzék velünk, kapitány úr! − lépett hozzá a nemzetőrök parancsnoka. − Öné a fegyverünk.
Lenkey az altisztekkel és néhány közvitézzel gúlába rakatta a nemzetőrök puskáit. A nép szó nélkül, lehajtott fejjel ment el mellette, senki se nyúlt hozzá egy ujjal sem, pedig csak egy-egy huszár állt minden gúla mellett. Amikor kiürült a tér, Lenkey megtörölte gyöngyöző homlokát, és parancsot adott a bevonulásra.
Másnap reggel egy segédtiszt jelentkezett nála az ezredparancsnokságról. Paar ezredes írásbeli utasítását hozta. Feltörte a pecsétjét, és nem akart hinni a szemének. Azt írta az ezredes, hogy azonnal adja át a századát Festetich alkapitánynak, ő pedig haladéktalanul vonuljon be az ezredtörzshöz jelentéstételre.