T. Ágoston László: Haladék

Bizony ez véresnek látszik ‒ nézegetem gondterhelten az alsónadrágomat hajnaltájban a fajanszon üldögélve. ‒ Lehet, hogy felsértettem magam valahol, valamivel? De hol, mikor, hogyan? Semmi nem jut az eszembe. Sehol egy okos, vagy buta gondolat. Az is lehet, hogy a cékla festette meg, amit tegnap ettünk. Igen, ez lehet a megoldás, mert semmi se fáj, […]

Read more
T. Ágoston László: Profán ima

Uram! Én nem csak teli tüdőből, de teljes szívből énekeltem a templomodban, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Mert gazdagnak teremtettél, Uram. A sok mezítlábas hadiárva közt nekem volt apám, aki az asztalra tegye a kenyeret, és volt Atyám, aki naponta megáldotta azt. Én azt is tudtam, hogy Te vagy, aki napközben vigyázod óvatlan lépteimet, s […]

Read more
T. Ágoston László: Dadogós Sanyika

Sanyikáról már az óvodában kiderült, hogy különös érdeklődéssel bír a szebbik nem iránt, azaz “szexuálisan túlfűtött”. Ezt olyan szépen mondtam, hogy szinte magam is meghatódtam tőle. Valójában nem is én fogalmaztam így, hanem Marika néni, a kertvárosi egyes számú óvoda vezető pedagógusa, aki eltanácsolta Sanyikát a jó hírű intézményből. Igen, kénytelen volt eltanácsolni (hogy azt ne mondjam, kicsapni), hogy megvédhesse az óvoda jó hírét… Ezt elfogadta, és aláírásával támogatta az önkormányzat oktatási és nevelési osztályának hivatalosan kinevezett vezetője, Tátrai Miklósné is. Már hogyne támogatta volna, amikor oda jár az ő kis szemefénye, Magdikája, no meg az alpolgármester Marianna Zsanettje is.

Konkrétan az történt, hogy az ebéd utáni szieszta előtt a vécéhez vezető folyosón Takarós Sanyika azt mondta Vasadi Emerenciának, a takarékszövetkezet főkönyvelője leánykájának, hogy ”Emelence, én megmutatom neked az angyalbödöllőmet, ha te is megmutatod nekem a pannikádat.” Köztudomású, hogy a gyerekek könnyen megértik egymás szavát, nem volt szükség különösebb magyarázkodásra. Megmutatták.

Read more
T. Ágoston László: Homo Politicus

A Homo Politicus a Homo Sapiens (ember) fajához tartozó, annak Minimus Deus (kisisten) alfajába sorolható élőlény. Az alfajba sorolásról évezredek óta folyik a vita a tudósok körében. Egyes, magukat függetlennek valló természettudósok szerint a Homo Politicus bizonyos mutációi kétséget kizáróan a puhatestűek rendjébe sorolhatók, mivel semmiféle jel nem mutatható ki náluk a csontozat azon elemének kifejlődésére, amit a köznyelv gerincnek nevez. A vita végleges és megnyugtató lezárására mindeddig nem kerülhetett sor, mert e nézet vallói rövid életűnek bizonyultak fenti tételük bizonyításához. A Homo Politicus ugyanis soha nem független, s ha érdekeit bárki által sértve érzi, hajlamos arra, hogy függővé tegye ellenfelét akár egy kenderkötél által is.

Read more
T. Ágoston László: A zseni

Azt mondják a rossz nyelvek, hogy korunkban már nincsenek polihisztorok. Sokan vissza is sírják a sötét középkort, amikor még Michelangelók, meg Danték születtek. Bezzeg ma… Ma legföljebb egy – egy szakbarbár látja meg a környezetszennyezett napvilágot. És a nevek, a nevek! Ha még lenne is benne valamiféle szikrája a zseninek, hát lehet valaki ilyen névvel polihisztor, mint mondjuk Kovács, vagy Lakatos? Igenis, lehet. A polihisztória legújabb kutatásai szerint lehet. 

Elsőként a század első felében említenek a feljegyzések egy Lakatos nevű gyermeket, aki fél éves korában édesanyjától, akit feltehetően Lakatosnénak hívtak, ajándékba kapott egy csörgőt. Az anya muzikális lévén, esténként hárfa hangversennyel szórakoztatta gyermekét. A kisded néhány estén át csak hallgatott, aztán egy szép éjszakán intett az ő jó édesanyjának, hogy állítsa oda a hárfát a keményfából készült fekvőhelye mellé, majd hevenyészett pólyájából előkotort egy vaskos kottacsomót. Kiterítette maga elé, s jobb ötlet híján fújni kezdte a húrokat, akár a szél. Csodálatos hangzású fújását csörgőszóval kísérte. Az anya ettől mély ámulatba esett, majd álomkór lepte meg nehéz pilláit. Látva ezt a gyermek, kibontotta pólyája kötőszalagjait, s le sem vetvén enyhén szagló guminadrágját, a szomszédos erkély alá surrant, s mélabús andalúziai dallamokkal puhítgatta a szépnek mondott Kovácsné szívét. Alig telt el háromnegyed év, s Kovácsék terven felüli gyermekáldásban részesültek. Arról nem szól a fáma, hogy közben Lakatos és Kovács úr a napi sajtó kacsáit kergette – é, avagy az egyik közeli kisvendéglőben szivaroztak. Sajnos a csodálatos szerenádról sem készült lemezfelvétel, így a hatás elképzelése is az utókor fantáziájára bízatik.

Read more
T. Ágoston László: Tüzijáték

Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata. Dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a kör-nyéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparos gyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek. 

Read more
T. Ágoston László: Álmomban nagyhatalom voltam

Álmomban nagyhatalom voltam. Pontosabban NAGYHATALOM csupa nagybetűvel. Nem holmi hatalmacska, piaci bábjátékos, hanem maga a MINDEN. Az volt a nevem, hogy ÉN. És akkora voltam, hogy magam se láttam a végemet. Lehet, hogy nem is volt olyan, és rólam nevezték el a végtelent… Ezt még tisztázni kell, nehogy a végén még valaki kétségbe vonhassa. Valaki? Micsoda vérlázító szó ez! Hát lehet még VALAKI rajtam kívül is?

Azt mondják, volt egyszer egy király, úgy hívták, hogy XIV. Lajos. Ha jól emlékszem, francia volt és Napkirálynak becézték. Még most is vitatkoznak róla a történészek, hogy 1655. április 13-án mondta-e vadászat közben, hogy „az állam én vagyok”, vagy nem mondta. Itt volt például az a bizonyos (VI) hatodik Lenin, aki soha sem mondott ilyet, mégis könyörtelenül kinyíratott mindenkit, aki kétségbe merte vonni, amit nem is mondott. Ezek után mit kellene mondanom nekem? Nem is beszélve arról, hogy ha Lajos volt a Napkirály, akkor mi vagyok én? Nevezzem magam UNIVERZUM-nak? A rangsort eleve kifejezi az, hogy az egyik hatodik volt, a másik meg tizennegyedik. Hol vannak ezek az én elsőségemhez?

Read more
T. Ágoston László: Az öreg zsebes

Az öreg zsebes egy padon ült a parkban és elmélkedett. Semmi szokatlan nem volt ebben. Ősz volt, lombhullató, gesztenyepotyogtató ősz. A nap sugarai már inkább csak világítottak, mint melegítettek. Ritkán fordult elő, hogy levetették vele a sokzsebes kabátot. A munkakabátot – szokta becézgetni magában. Mert nem akármilyen kabát volt az; maga alakítgatta, varrogatta a bélését. Olyan rejtekhelyek voltak benne, hogy ha abba valamit eldugott, nyomozó legyen a talpán, aki megtalálja… Most mégis… A fene egye meg, nem tudja kiverni a fejéből ezt a reggeli esetet. Nem nagy dolog, hisz’ alig volt néhány forint abban az erszényben, hanem a szakmai büszkeség! Az a szőke suhanc lehetett, aki a villamoson állandóan mocorgott, lökdösődött a háta mögött.

*
Magát a tényt, hogy valaki lop, nem tartotta bűnnek. Végtére is mióta világ a világ, mindig voltak gazdagok és szegények, és voltak akik megdézsmálták a gazdagok vagyonát. Így van ez rendjén. Mert kitől származik a gazdagok pénze? No ugye? Hát persze, hogy azoktól, akik szegények maradtak. Ez nem lopás? Nem a frászt, csak ezt szentesíti az állam. Ő tehát nem tesz egyebet, mint elveszi azt, ami egyébként is megillette volna. No meg arról se feledkezzünk meg, hogy ha nem lennének tolvajok, nem lenne szükség rendőrökre se. Mit tudna kezdeni az állam ennyi éhes szájjal? Ha jól meggon-doljuk, belőlük, a bűnözőknek bélyegzett emberekből élnek. És egyesek milyen jól megélnek!

(A kép forrása)

Read more
T. Ágoston László: A titok

Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör… Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres. Most mégis a tollam szántja a papírt, s csak álmaimban söpröm le a gyalupadról a vidáman bucskázó forgácsnyelveket.

No, de ne vágjunk az események elé! A régi fénykép egy tejfölös hajú ifjú emberkéről készült, aki egy pokrócon ül, s méltatlankodva kapkod a fejét csiklandozó gyaluforgács után. Természetesen én ültem a pokrócon, s a forgácsot boldog mosollyal tartó idős férfi a nagyapám.

Most is érzem a friss forgács erdőt idéző fenyőillatát. Amint a hosszúorrú ropánt gyalut végigtolták a deszkán, a fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Ha kellő lendülettel tolta meg a mester, olyan hosszú lett, akár a deszka. És hófehér, mint a patyolat. A pad alá söpörték, onnét válogattuk ki a leghosszabbakat. Például nyaklónak, ha lovasdit játszottunk, vagy loknis haj gyanánt az udvaroncnak. S ha nagyanyám szólt, hogy begyújtana a tűzhelybe a készülő ebéd alá, felnyaláboltunk egy ölnyit, rá néhány lehullott deszkadarabot, s már füstölt is a kémény. Tejfehér füstje volt, akár a tavaszi égen sorjázó bárányfelhők. És karácsonyt idéző gyanta illata.

Read more
T. Ágoston László: Őseim üzenete

Jó néhány éve már – közben ő is megtért őseihez -, amikor egy nap így szólt hozzám anyám:

– Elolvastam a Nemeskürty könyvét, kisfiam, tudod, azt a „Kik érted haltak szent Világszabadság” – ot. Az éjjel meg frontátvonulás lehetett, mert alig hunytam le a szememet. Amint forgolódtam az ágyban, eszembe jutott valami. Az egyik tábornok nevét úgy írta, hogy Lenkei és Zádorfalvi Lenkey János. Nem hagyott nyugodni a gondolat, fölkeltem, megnéztem. Valóban úgy volt.
– Úgy hát – feleltem magabiztosan -, én is elolvastam. De mi következik ebből?
– Tudod, én nem ismertem a nagyapámat. Fiatalon meghalt, még 1905 körül. De láttam valahol egy aláírását; ő is használta a Zádorfalvi előnevet. Határozottan emlékszem rá, hogy Zádorfalvi Lenkey Pál állt azon a papíron. Még arra is emlékszem, hogy olyan tizenhárom éves forma kislány lehettem 1936-ban, amikor nekem kellett otthon maradnom házpásztornak, mert nagyanyánkat Egerbe hívták temetésre. Akkor hozták haza Aradról a tábornokot. Sokáig mesélte mindenkinek, milyen fényes állami temetés volt. Huszárok, meg díszlövés, meg minden…

Read more
0